2007. január 5.
Szöulban a közlekedés rém egyszerű. Több mint egy évig legalábbis ebben a hitben éltem. Majd hirtelen egy vidéki buszmegállóban találtam magam...
Némi túlzással úgyis fogalmazhatnék, hogy kintlétem első évében burokban éltem. A tanári busz vitt és hozott a lakásom és az egyetem között. A metró pedig mindenhová elvitt, ahol dolgom volt. Ne ijesszen meg senkit az a tény, hogy Szöulban 13 metróvonal van. Sokkal átláthatóbb és egyszerűbb az egész rendszer, mint Budapesten. Még egy külföldinek is.
Csakhogy... jött a busz. Miért is? Régi olvasóim tudják, hogy szeptemberben, a vezetőség hirtelen úgy döntött, új, kényelmesebb, tágasabb lakást kapunk, az egyetem mellett. Vidéken. Ahol már a metró sem jár. (Madarak azért igen...) Így szinte egyik napról a másikra meg kellett változtatnom régi közlekedési szokásaimat, és bátortalanul ugyan, de mégiscsak felmerészkedtem a távolsági buszokra. Mást nem nagyon tehettem, mivel valahogyan meg kellett tennem a lakásom és az egyetem közötti 10 perces utat. Azóta lényegesen megváltozott a véleményem a buszozással kapcsolatban. Sokáig halogattam, de most végre mégiscsak összegzem tapasztalataimat.
Elsőként nem árt megemlíteni, hogy Szöulban és környékén körülbelül 13 millió ember él. Közel hatszor többen, mint Budapesten. A város nagyságát kiválóan érzékelteti a buszok számozása is. Van például egyes számú busz. És van 9409-es is...
Koreában buszra várni nagyon aktív tevékenység. Mit teszünk Magyarországon, ha épp nem jön a buszunk egy téli reggelen? Állunk, fázunk, várunk. Rutinosabbak zenét hallgatnak, telefonálnak, dohányoznak, beszélgetnek. Nos, Koreában mindez (számomra) elképzelhetetlen. Első lépésként kimeresztett szemekkel bámulok abba az irányba, ahonnét a buszom érkezhet. Majd bosszankodni kezdek, hogy szemem már nem a régi, és nem látok elég jól. Aztán minden idegszálammal az elsuhanó buszok számára figyelek, nehogy lemaradjak. Jamsilnál (az egyik legforgalmasabb csomópont Szöulban), a buszmegállóban kb. 100 busz is megáll. Érthető hát, hogy nagyon kell koncentrálni.
És amikor végre feltűnik a várva várt busz? Szatyrokkal, táskával, esernyővel felszerelve, minden erőmet bedobva próbálok kézzel-lábbal, fejjel integetni a sofőrnek, hogy álljon meg. Mert ha esetleg én vagyok épp az egyetlen olyan utas a megállóban, aki az adott buszra vár, és elmulasztom jelezni felszállási szándékomat, akkor a buszsofőr megállás nélkül továbbmegy. Szóval hadonászni kell: látványosan, határozottan és kitartóan.
Egy pillanatra felejtsük el a kedves magyar sofőröket, akik épp az orrunk előtt nyitják ki az ajtót. Koreában a busz ott áll meg, ahol épp tud. Ha történetesen már 6 busz áll a megállóban, akkor bizony nem marad más, mint a belső sáv. Vagy esetleg 50 méterrel a buszmegálló előtt, után. Ilyenkor mindenki, ismétlem, mindenki fut-lohol, hogy elérje a buszt. Szó sincs arról, hogy öreg nénikék felháborodnának. Batyukkal, csomagokkal megrakodva készségesen futnak a buszhoz. Ugyan hogyan másképp is lehetne, ha nem így? Fel sem merül bennük, hogy ellenálljanak. Bennem sem.
A buszon aztán következnek az újabb nehézségek. Elsőként: a kommunikáció, ami kizárólag koreai nyelven elképzelhető. A buszsofőr kérdez valamit. Általában az úticélomat. Azt hiszem... Én válaszolok valamit. Két eset lehetséges. Vagy elsőre megérti, vagy nem. Általában a második jellemző.
Ha túljutok ezen, már csak két dolog marad hátra. Az egyik: esés nélkül eljutni a legközelebbi szabad helyig. Ez eddig még mindig sikerült, de egyáltalán nem garantált. A sofőrök ugyanis valamiért azt képzelik, hogy száguldozniuk kell. Valahogy olyan érzés a buszon való közlekedés, mint a magyarországi trolikon. Akinek van ebben tapasztalata, az tudja mire gondolok. Érdekes módon az idős nénik valahogy sokkal ügyesebbek ezen a téren, mint én. Na persze, a sok éves tapasztalat... Nekem még van mit tanulnom.
A másik nagy veszélyhelyzet: a leszállási szándék elmulasztása, majd kényszerű továbbutazás. Tapasztalataim szerint ez a legnehezebb feladat. Egy idegen számára ugyanis minden egyformának tűnik. Ezért állandóan figyelnem kell utazás közben, hogy tájékozódási pontokat találjak. Aki még nem járt Koreában, talán el sem tudja képzelni, ez milyen nehéz. Fodrászat, tisztító, étterem, fodrászat, autóműhely, étterem, bolt, fodrászat, étterem. Mindig azt hiszem, már elég jól ismerem a környéket. És mégis néha pillanatok alatt a totális bizonytalanság kerít hatalmába.
Mindezeket összegezve: a koreai buszközlekedés az egyik legviccesebb dolog a világon. Mert soha nem tudható, vajon eljutok-e oda, ahová eredetileg indultam.
És az aranyszabály, amit elsőként megtanítottam a férjemnek, amikor "kivándorolt utánam": soha ne idegeskedj, ha elvéted az irányt, ha rossz buszra szállsz, ha rossz helyen szállsz le! Hiszen mi csak turisták lehetünk ebben a világban. És az egész ittlétünk egy nagy kaland, semmi más. És egy kalandba ennyi igazán belefér!
Némi túlzással úgyis fogalmazhatnék, hogy kintlétem első évében burokban éltem. A tanári busz vitt és hozott a lakásom és az egyetem között. A metró pedig mindenhová elvitt, ahol dolgom volt. Ne ijesszen meg senkit az a tény, hogy Szöulban 13 metróvonal van. Sokkal átláthatóbb és egyszerűbb az egész rendszer, mint Budapesten. Még egy külföldinek is.
Csakhogy... jött a busz. Miért is? Régi olvasóim tudják, hogy szeptemberben, a vezetőség hirtelen úgy döntött, új, kényelmesebb, tágasabb lakást kapunk, az egyetem mellett. Vidéken. Ahol már a metró sem jár. (Madarak azért igen...) Így szinte egyik napról a másikra meg kellett változtatnom régi közlekedési szokásaimat, és bátortalanul ugyan, de mégiscsak felmerészkedtem a távolsági buszokra. Mást nem nagyon tehettem, mivel valahogyan meg kellett tennem a lakásom és az egyetem közötti 10 perces utat. Azóta lényegesen megváltozott a véleményem a buszozással kapcsolatban. Sokáig halogattam, de most végre mégiscsak összegzem tapasztalataimat.
Elsőként nem árt megemlíteni, hogy Szöulban és környékén körülbelül 13 millió ember él. Közel hatszor többen, mint Budapesten. A város nagyságát kiválóan érzékelteti a buszok számozása is. Van például egyes számú busz. És van 9409-es is...
Koreában buszra várni nagyon aktív tevékenység. Mit teszünk Magyarországon, ha épp nem jön a buszunk egy téli reggelen? Állunk, fázunk, várunk. Rutinosabbak zenét hallgatnak, telefonálnak, dohányoznak, beszélgetnek. Nos, Koreában mindez (számomra) elképzelhetetlen. Első lépésként kimeresztett szemekkel bámulok abba az irányba, ahonnét a buszom érkezhet. Majd bosszankodni kezdek, hogy szemem már nem a régi, és nem látok elég jól. Aztán minden idegszálammal az elsuhanó buszok számára figyelek, nehogy lemaradjak. Jamsilnál (az egyik legforgalmasabb csomópont Szöulban), a buszmegállóban kb. 100 busz is megáll. Érthető hát, hogy nagyon kell koncentrálni.
És amikor végre feltűnik a várva várt busz? Szatyrokkal, táskával, esernyővel felszerelve, minden erőmet bedobva próbálok kézzel-lábbal, fejjel integetni a sofőrnek, hogy álljon meg. Mert ha esetleg én vagyok épp az egyetlen olyan utas a megállóban, aki az adott buszra vár, és elmulasztom jelezni felszállási szándékomat, akkor a buszsofőr megállás nélkül továbbmegy. Szóval hadonászni kell: látványosan, határozottan és kitartóan.
Egy pillanatra felejtsük el a kedves magyar sofőröket, akik épp az orrunk előtt nyitják ki az ajtót. Koreában a busz ott áll meg, ahol épp tud. Ha történetesen már 6 busz áll a megállóban, akkor bizony nem marad más, mint a belső sáv. Vagy esetleg 50 méterrel a buszmegálló előtt, után. Ilyenkor mindenki, ismétlem, mindenki fut-lohol, hogy elérje a buszt. Szó sincs arról, hogy öreg nénikék felháborodnának. Batyukkal, csomagokkal megrakodva készségesen futnak a buszhoz. Ugyan hogyan másképp is lehetne, ha nem így? Fel sem merül bennük, hogy ellenálljanak. Bennem sem.
A buszon aztán következnek az újabb nehézségek. Elsőként: a kommunikáció, ami kizárólag koreai nyelven elképzelhető. A buszsofőr kérdez valamit. Általában az úticélomat. Azt hiszem... Én válaszolok valamit. Két eset lehetséges. Vagy elsőre megérti, vagy nem. Általában a második jellemző.
Ha túljutok ezen, már csak két dolog marad hátra. Az egyik: esés nélkül eljutni a legközelebbi szabad helyig. Ez eddig még mindig sikerült, de egyáltalán nem garantált. A sofőrök ugyanis valamiért azt képzelik, hogy száguldozniuk kell. Valahogy olyan érzés a buszon való közlekedés, mint a magyarországi trolikon. Akinek van ebben tapasztalata, az tudja mire gondolok. Érdekes módon az idős nénik valahogy sokkal ügyesebbek ezen a téren, mint én. Na persze, a sok éves tapasztalat... Nekem még van mit tanulnom.
A másik nagy veszélyhelyzet: a leszállási szándék elmulasztása, majd kényszerű továbbutazás. Tapasztalataim szerint ez a legnehezebb feladat. Egy idegen számára ugyanis minden egyformának tűnik. Ezért állandóan figyelnem kell utazás közben, hogy tájékozódási pontokat találjak. Aki még nem járt Koreában, talán el sem tudja képzelni, ez milyen nehéz. Fodrászat, tisztító, étterem, fodrászat, autóműhely, étterem, bolt, fodrászat, étterem. Mindig azt hiszem, már elég jól ismerem a környéket. És mégis néha pillanatok alatt a totális bizonytalanság kerít hatalmába.
Mindezeket összegezve: a koreai buszközlekedés az egyik legviccesebb dolog a világon. Mert soha nem tudható, vajon eljutok-e oda, ahová eredetileg indultam.
És az aranyszabály, amit elsőként megtanítottam a férjemnek, amikor "kivándorolt utánam": soha ne idegeskedj, ha elvéted az irányt, ha rossz buszra szállsz, ha rossz helyen szállsz le! Hiszen mi csak turisták lehetünk ebben a világban. És az egész ittlétünk egy nagy kaland, semmi más. És egy kalandba ennyi igazán belefér!
5 hozzászólás:
szia Andi,
Mi Karesszal csorgó könnyekkel olvastuk végig eme bejegyzésedet :) Ma reggel 8kor landoltunk Szöulban, és azóta harcolunk, hogy el ne aludjunk - gondolván, hogy ezzel megkönnyítjük az átállást - éppen ezért olvasgatjuk barátaink blogjainak újabb szemelvényeit, amikről az elmúlt hetekben lemaradtunk.
A koreai buszozási élményt leírni sem lehetett volna szebben és elevenebben. Mi is küzdünk a felszállás, kapaszkodás, talponmaradás, majd időben jelzés és leszállás állandó kihívásaival; különösen télen a párás buszablakok mögül ;) Abszolút élményszámba mennek ezek a vidám kalandok, ezzel is tovább gazdagítva koreai élménytárunk :)
Üdv és BUÉK nektek is!
Vera és Karesz
13 millio ember, kozel 6x tobben, mint magyarorszagon? he, magyarorszag nem csak budapestbol all! ;)
Köszi a figyelmeztetést! Javítottam az elírást! Örülök, hogy ennyire élesszemű olvasóim is vannak! :)
Ezek szerint nemcsak a mi Csallóközünkben ilyen lehetetlen a helyzet? :))
Mostanra már egész profi vagyok buszozásból. Persze könnyen mondom ezt, mert egy héten minimum 5 nap autóval közlekedem. A másik kettőn meg itthon maradok sokszor. :-))
Megjegyzés küldése