vendégvárás

2008. április 13.

Két hét múlva meglátogat minket az unokahúgom, majd néhány héttel utána érkezik Gergőke és Kinga. Épp ezért tegnap nekikezdtem megcsinálni a "vendégszobát". Az idézőjel annak köszönhető, hogy távol Magyarországtól, sajnos nem igazán vagyunk szállóvendégekhez szokva, így az üresen álló szobánk, valamilyen véletlen csoda folytán folyamatosan átalakul lomossá. Az átalakítás nem volt egyszerű, hihetetlen mennyi mindent be tud az ember dobálni egy üresen álló szobába. Most a másik végletnél tart a szoba: semmi más nincs benne a matracon kívül. Van ám hátránya annak, ha az ember csak ideig-óráig él egy országban, mert nem tesz semmit azért, hogy a lakása otthonosabb legyen. Egyszerűen tudja, bármi nagyobb dolgot vesz, az utána ott is marad. (Legalábbis, ha átmeneti lakása 9000 km-re van eredeti lakhelyétől.) Ezért mostanában már akkor is húzom a számat, ha eltörik egy pohár és újat kell helyette venni. Persze nem volt velem ez mindig így. Amikor Koreába költöztem, az első félévben megvettem amit csak lehetett, hogy a lakás szebb, otthonosabb és kényelmesebb legyen. Mostanában viszont, mivel már látom itteni tartózkodásunk végét, szinte semmilyen beruházásra nem vagyok hajlandó, bármennyire is fáj a szívem egy-egy szép dolog után. Az ember próbálja magával elhitetni persze, hogy normális életet él, hogy minden ami fontos, az a közelében van és elérhető számára, de ez sajnos nagyon távol áll a valóságtól. Ha valaki nem a végleges letelepedést fontolgatja, akkor folyamatosan kompromisszumokat kénytelen kötni. Távol a családtól, barátoktól, akárhány év után is minden nap idegenként. Még akkor is, ha Korea az egyik legjobb hely a világon. És még akkor is, ha már most tudom, hogy milyen iszonyatosan fog hiányozni, ha már nem jöhetek ide vissza többé.
Az elkövetkező két hétben azért megpróbálom lakhatóvá tenni a szobát, nagy beruházás nélkül. A legnehezebb persze nem ez lesz. Most az Istvánnal azt gyakoroljuk, hogy ne törjünk be percenként a szobába, kidobni a szennyest (általában meztelenül), keresni egy új ruhát a vasalatlanok rengetegében, vagy csak, hogy betegyünk oda bármit, aminek nem találunk máshol helyet. Egyszerűen megpróbáljuk nemlétezőnek tekinteni ezt a helyiséget. Na! Ez lesz ám az igazi kihívás!
A barátokat persze rettentően várjuk. Ők jelentik az állandóságot ebben az átmenetiségben. Van abban valami csodálatos, amikor megmutathatunk egy országot számunkra kedves embereknek. Nem a különlegességeket, hanem a mindennapokat.