2008. december 1.
Bár hétfőnként van a Flex óra filmfelvétele, a kora reggeli rémálmom mégsem ennek volt köszönhető, hanem a Fordítási gyakorlatok elnevezésű szemináriumomnak. Előzményként meg kell említenem, hogy ma egy 10 mondat fordításából álló miniteszttel "kedveskedtem" nekik.
Tehát az álmom valahol ott kezdődött, hogy kiosztottam a tesztlapokat. A normál életben ilyenkor néhány pillanatig nagy a zaj, majd mindenki elcsendesedik, és lázas munkába kezd. De ez az álmomban valahogy csak nem akart megvalósulni. Mindenki egyszerre beszélt hozzám, illetve egymáshoz, a szó szoros értelmében: értetlenkedtek. Koreaiul akartak elmagyarázni nekem valamit, de persze semmit nem értettem. Egy darabig próbáltam őket lecsendesíteni, de nem ment. Ekkor (nagy kiabálások közepette, ami egyébként nem jellemző rám) visszavettem tőlük a tesztlapokat és kirohantam az ajtón. (Ez utóbbi sem szokásom.)
A folyosón aztán döbbenten vettem észre, hogy a 2212-es tanteremben voltam az imént, nem pedig a 2512-esben, ahol ezt az órát szoktam tartani. A hirtelen megvilágosodás, miszerint én olyan diákokkal próbáltam megíratni a magyar tesztet, akik nem is tanulnak magyarul, teljesen kétségbe ejtett. Hogy történhet meg velem ilyen? Nem ismerem a saját diákjaimat?
Most így álmon kívül belátom, vissza kellett volna mennem hozzájuk, bocsánatot kérni, de e helyett jött a rémálmom második szakasza: fel kellett jutnom valahogyan a másodikról az ötödikre. Még soha nem volt ilyen nehéz dolgom. Párkányok peremén egyensúlyoztam, magas sarkú cipőben, és hatalmas lépcsőkön próbáltam feltornázni magam. Hogy sikerült-e végül, arra sajnos nem emlékszem.
A tesztet viszont (álmon kívül) megirattam ma. A saját diákjaimmal. Nem volt ugyan nagy sikere, de legalább a rémálmom nagyon tetszett nekik. :-)
Tehát az álmom valahol ott kezdődött, hogy kiosztottam a tesztlapokat. A normál életben ilyenkor néhány pillanatig nagy a zaj, majd mindenki elcsendesedik, és lázas munkába kezd. De ez az álmomban valahogy csak nem akart megvalósulni. Mindenki egyszerre beszélt hozzám, illetve egymáshoz, a szó szoros értelmében: értetlenkedtek. Koreaiul akartak elmagyarázni nekem valamit, de persze semmit nem értettem. Egy darabig próbáltam őket lecsendesíteni, de nem ment. Ekkor (nagy kiabálások közepette, ami egyébként nem jellemző rám) visszavettem tőlük a tesztlapokat és kirohantam az ajtón. (Ez utóbbi sem szokásom.)
A folyosón aztán döbbenten vettem észre, hogy a 2212-es tanteremben voltam az imént, nem pedig a 2512-esben, ahol ezt az órát szoktam tartani. A hirtelen megvilágosodás, miszerint én olyan diákokkal próbáltam megíratni a magyar tesztet, akik nem is tanulnak magyarul, teljesen kétségbe ejtett. Hogy történhet meg velem ilyen? Nem ismerem a saját diákjaimat?
Most így álmon kívül belátom, vissza kellett volna mennem hozzájuk, bocsánatot kérni, de e helyett jött a rémálmom második szakasza: fel kellett jutnom valahogyan a másodikról az ötödikre. Még soha nem volt ilyen nehéz dolgom. Párkányok peremén egyensúlyoztam, magas sarkú cipőben, és hatalmas lépcsőkön próbáltam feltornázni magam. Hogy sikerült-e végül, arra sajnos nem emlékszem.
A tesztet viszont (álmon kívül) megirattam ma. A saját diákjaimmal. Nem volt ugyan nagy sikere, de legalább a rémálmom nagyon tetszett nekik. :-)
2 hozzászólás:
Fogadd együttéezésemet!:-)))
Viccnek nem rossz a dolog,de remélem a valóságban soha nem fog megtörténni Veled.
Lea
Egy pszichológus biztos jót csámcsogna ezeken a félelmeken. :-)
Egyetlen álomban van egy csomó.
Megjegyzés küldése