2009. július 3.
Az utóbbi két hónapban, amikor a hazaköltözéssel voltam elfoglalva, koreai és külföldi kollégáim, magyar barátaim folyamatosan azt kérdezgették tőlem: izgatott vagy, ugye? Amikor az első ilyen kérdés elhangzott, kicsit zavarba jöttem. Hirtelen nem is értettem pontosan, mire vonatkozik ez a kérdés. Aztán leesett: megyek haza, persze, izgatottnak, lelkesnek KELL lennem. Sőt, határozottan boldognak. Szép lassan megtanultam a kérdésre egy megfelelőnek tűnő választ, amit mindenki elfogadott: igenis, meg nem is.
De valójában nem volt bennem semmi izgatottság.
Izgulás, stressz, kétely, bizonytalanság igen, de várakozás semmi. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mindent el tudjak intézni, le tudjak zárni, be tudjak fejezni, mire indulnom kell.
Annyian tették fel a kérdést, hogy már-már komolyan azt gondoltam, bennem van a hiba. (Tulajdonképpen most is ezt hiszem.)
Az alapvető gond ezzel a hazaköltözéssel, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Szinte a semmiből kell újra felépítenem magam, és ehhez egyelőre nem érzek túl sok energiát magamban Sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha azért jöttem volna haza, mert lejárt a szerződésem, és jönnöm kell. De tulajdonképpen még az utolsó percben is naponta kérdezgettek, nem maradnék-e inkább.
Egyfelől tudom, hogy haza kellett jönnöm, előbb-utóbb meg kellett volna hoznom ezt a döntést, mert itt vagyok otthon, ez az én életem, amit folytatnom kell, amit folytatni akarok.
Másfelől Korea már hosszú ideje természetesebb közeg volt számomra, mint Magyarország. Tudtam ki vagyok, mi a feladatom, szerettem a munkámat, elégedett voltam az életemmel. Leszámítva persze az utóbbi hónapok férjtelenségét.
Most már itthon vagyok, de az izgatottság most sem akar jelentkezni, pedig türelmetlenül várom. Talán éppen ez a baj.
Van az úgy, hogy nem tudja az ember, vajon jó döntést hozott-e. Csak hozott egy döntést, különösebb meggyőződés nélkül, mert hoznia kellett egy döntést. Nos, így vagyok most én is. Kb. úgy érzem magam, mintha egy pénzérme feldobásával döntöttem volna a további életünkről.
Persze tudom, minden rendben lesz. Előbb-utóbb visszatér majd az energiám, és újrakezdem, mint már annyiszor az életben. Találok új, számomra fontos célokat, új elfoglaltságokat. Csak olyan nehéz most összekaparni magam, a semmiből...
De valójában nem volt bennem semmi izgatottság.
Izgulás, stressz, kétely, bizonytalanság igen, de várakozás semmi. Csak arra tudtam koncentrálni, hogy mindent el tudjak intézni, le tudjak zárni, be tudjak fejezni, mire indulnom kell.
Annyian tették fel a kérdést, hogy már-már komolyan azt gondoltam, bennem van a hiba. (Tulajdonképpen most is ezt hiszem.)
Az alapvető gond ezzel a hazaköltözéssel, hogy fogalmam sincs, mit hoz a jövő. Szinte a semmiből kell újra felépítenem magam, és ehhez egyelőre nem érzek túl sok energiát magamban Sokkal könnyebb lenne a helyzet, ha azért jöttem volna haza, mert lejárt a szerződésem, és jönnöm kell. De tulajdonképpen még az utolsó percben is naponta kérdezgettek, nem maradnék-e inkább.
Egyfelől tudom, hogy haza kellett jönnöm, előbb-utóbb meg kellett volna hoznom ezt a döntést, mert itt vagyok otthon, ez az én életem, amit folytatnom kell, amit folytatni akarok.
Másfelől Korea már hosszú ideje természetesebb közeg volt számomra, mint Magyarország. Tudtam ki vagyok, mi a feladatom, szerettem a munkámat, elégedett voltam az életemmel. Leszámítva persze az utóbbi hónapok férjtelenségét.
Most már itthon vagyok, de az izgatottság most sem akar jelentkezni, pedig türelmetlenül várom. Talán éppen ez a baj.
Van az úgy, hogy nem tudja az ember, vajon jó döntést hozott-e. Csak hozott egy döntést, különösebb meggyőződés nélkül, mert hoznia kellett egy döntést. Nos, így vagyok most én is. Kb. úgy érzem magam, mintha egy pénzérme feldobásával döntöttem volna a további életünkről.
Persze tudom, minden rendben lesz. Előbb-utóbb visszatér majd az energiám, és újrakezdem, mint már annyiszor az életben. Találok új, számomra fontos célokat, új elfoglaltságokat. Csak olyan nehéz most összekaparni magam, a semmiből...
2 hozzászólás:
Hát én ajánlom a barátokkal találkozást, az mindig jó program..Meg felfedezheted a városod mit változott az utóbbi négy évben. Ha meg nem vagy izgatott, akkor nem vagy, nem kell másokra hallgatni ;)
haha. bocs. mármint perpill az a vicces, mert azért írtam, hogy biztos izgalmas, meg milyen jó lesz stb, mert gondoltam, ez az elvárt megnyilvánulási formula ebben a helyzetben. azt mégse írhattam, hogy "jóég, minek mész vissza pont _oda_?" vagy valami hasonló :-) én spec nagyon nem szeretnék visszamenni, csak ha valamiért muszáj lesz, de attól még simán el tudom képzelni, hogy más meg kaparja a falat és nagyon menne már vissza, de valamiért muszáj még külföldön tovább, munka, pénzkeresés, család, akármi.
lehet, hogy más kérdezők is úgy gondolták, ezt _kell_ most mondani, közben meg nagyon nem értik, minek és miért és mire is, amikor Koreában minden szép és jó. :-)
biztosan bele fog telni néhány hónapba az átállás, aztán csak kialakul, hogyan tovább. szerintem vagány csajszi vagy és akárhol megtalálod a helyed (ez most komoly, nem az elvárható lelkesítő sablonszöbeg!)
Megjegyzés küldése