költözés? kipipálva!

2006. szeptember 29.

Sokszor költöztem már, így azt hihetnénk nagyon rutinos vagyok. Sajnos nem! Ráadásul hajlamos vagyok kissé túlreagálni a dolgot. Eddig szerencsére mindig akadt segítség, és amikor már kezdtem teljesen kiborulni (általában 7-800 könyv, sokezer ruha, több tonna jegyzet bedobozolása után), többnyire elküldtek egy kicsit aludni. Anyukám és a férjem mindig tudta, mikor vagyok teljesen kész és próbáltak segíteni, amiben csak tudtak. (Még mindig emlékszem egy sírógörcsös dührohamomra, ami a liftben tört rám, amikor a férjem bátorkodott megjegyezni, hogy kicsit rosszul nézek ki. ) :)
Most viszont (életemben először) egyedül kellett végigcsinálnom az egészet. Ráadásul egy olyan országban, melynek nem beszélem a nyelvét, és az angollal szinte semmit nem tudok kezdeni. Az utolsó előtti napon kiderült, hogy nem lesz tolmácsom, mert az asszisztensünknek vidéken van dolga, kollégáim pedig dolgoznak. Marad a gesztusnyelv, bármiféle probléma adódik is a szállítás során.
Feltételezem, sokan gondolják most, hogy mindössze egy év ittlét után bizonyára nem volt sok csomagom és gyorsan ment a dobozolás. Nos, 30 dobozom lett: ruhák, jegyzetek, könyvek és mindenféle háztartási dolgok. Gyűjtöget az ember! Mi már csak ilyenek vagyunk... szeretünk sok tárgyat tudni magunk körül. És persze ragaszkodunk is hozzájuk, keményen!
A legnagyobb gondot a dobozok beszerzése jelentette. Az egyik boltban a szívtelen öregasszony képes volt 300 wont (60 Ft-ot) elkérni darabjáért, de mivel jó erős dobozok voltak, én meg nagyon fáradt, belementem a dologba. (Milyen jó, hogy ott soha nem vásároltam semmit egy év alatt!)
A háztartási gépeim eladása is megfelelően stresszelt, illetve az a tény, hogy egy nappal a költözés előtt még mindig nem rendelték meg nekem a szállítókat. Koreában ez normális. Itt valahogy mindent az utolsó pillanatban szeretnek elintézni. Mert még akkor is lehet. Engem viszont sokszor az őrületbe kergetnek ezzel... :) Mint már írtam, szeretem kissé túlbonyolítani és nagyon megtervezni a dolgokat.
A 30 dobozomhoz jött még a kolléganőim 15 doboza és mindenféle papírzsákja. És persze a nehezen szállítható tárgyak: állótükör, képek, vasalódeszka, ruhaszárító stb.
A kocsi kissé el lett méretezve, vagyis a csomagjaim száma lett kissé alulbecsülve, ugyanis éppen, hogy felfértek a kisteherautóra.
Amikor megláttam a 2 szállítót, egy pillanatra megijedtem, hogy bizony nekem kell majd felraknom a csomagokat a kocsira a 48 kilómmal. Korban vetekedtek a 100 éves buszsofőrömmel, magasságuk és testalkatuk pedig az enyémhez volt hasonló. De meglepően ügyesek, gyorsak és erősek voltak. Potom 170.000 wont (34 000 Ft) kértek a szállításért. Nem tudom, felszámolták-e azt a + szolgáltatást, hogy engem is magukkal kellett hozniuk. (Pofátlan módon befészkeltem magam kettejük közé a kocsiba.) Az egyiknek hal-, a másiknak dohányszaga volt, de ezt leszámítva az egy órás út kellemesen alakult. Volt bennem némi félelem, hogy a 120 km-es sebesség esetleg néhány csomag eltűnését eredményezi, de szerencsére ez alaptalannak bizonyult. (Mint alapvetően mind a 150 félelmem, ami a költözéssel kapcsolatos volt.)
Bár csevegni nem tudtunk, mégis kedélyesen elbeszélgettünk Magyarország földrajzi fekvéséről. Mindig csodálattal tölt el, hogy a legkevésbé tanult koreai emberek is, ha kimondom azt, hogy Hungary, rögtön rávágják, hogy Budapest, hogy szép ország, szép város. Most is meglepett, hogy az egyik kisöreg felsorolta Magyarország szomszédos országait. Igaz, 1-2 országgal többet mondott, de nem tévedett nagyon. (Nem afrikai országokat említett...)
Az új lakásba érni olyan volt, mint egy új élet kezdete. Az egy évig tartó "nyomor" miatt most jócskán kárpótolva vagyok. De erről majd később...
A lényeg: a költözés kipipálva!