2006. október 21.
Ma végre egy régi vágyam teljesült. Részt vehettem egy igazi, hamisítatlan, koreai esküvőn. Mindig is nagyon érdekelt, ők vajon, hogy csinálják ezt. Hogyan telik el "életük legszebb napja". Természetesen az esküvők itt se mind egyformák. Vannak a koreai népviseletben, régi ceremóniát követő hagyományos esküvők, illetve vannak olyanok, amelyek az amerikai álomesküvőkre emlékeztetnek. És persze van olyan, ami a kettő keveréke. A hagyományos koreai esküvőkre ma már egyáltalán nem vágynak a fiatalok. Mindenki szép, fehér ruhát akar. Olyat, mint a filmekben...
És hogy milyen esküvő? És miért nem említettem senkinek? Mert magam sem tudtam róla. Nagyon viccesen alakult a mai napom. Reggel gyanútlanul felszálltam a buszra, azzal a céllal, hogy most egy jó nagyot fogok vásárolni. Gondoltam, megnézem az itaewoni farmerkínálatot, és veszek végre zöld teát Insadongban. Meg ami még nagyon kínálja magát. Mindig akad ilyen, sajnos! :) De alig 1 óra elteltével már egy esküvői ceremónia kellős közepében találtam magam. A buszon ugyanis két nagyon kedves diákommal találkoztam, akik elmesélték, hogy épp egy volt magyar szakos fiú esküvőjére mennek. Látván lelkesedésemet és kíváncsiságomat, rögtön elkezdtek engem is kapacitálni, menjek csak nyugodtan velük, sok-sok diákom ott lesz és biztosan nagyon boldog lesz a vőlegény, hogy ott vagyok. Először csak nevettem a dolgon, mondtam nekik, kizárt dolog, hogy én elmenjek egy olyan esküvőre, amire meg sem hívtak, az meg méginkább elképzelhetetlen, hogy közönséges, szombati, utcai ruhában beállítsak egy ilyen helyre. A szombati ruhát szó szerint kell érteni: poló, farmer, kis fekete nyári Puma cipő (itt még mindig nagyon meleg van, szerencsére). És az egészet még egy kis barna hátizsák is kiegészítette, ha az előzőek esetleg nem rettentettek volna el még mindenkit!
Tanítványaim viszont lelkesen bizonygatták, tökéletesen jól vagyok öltözve, nem lesz semmi baj, csak menjek bátran! Próbáltam észérveket felhozni: miszerint nem vettem ajándékot, nem is ismerem a menyasszonyt (itt halkan megjegyzem, hogy szerintem a vőlegényt, a volt magyar szakos diákunkat is ma láttam először), az öltözékem katasztrofális, a hajam szintúgy, azonkívül még csak nem is sminkeltem. Gondoltam, ez utóbbi hatni fog, de nem. :)
Az igazat megvallva nagyon el akartam menni. Hagytam magam rábeszélni és szerencsére, a kíváncsiságomnak sikerült legyőznie a női hiúságomat. (Meg a jólneveltségemet is.) Gondoltam, ha nagyon cikis lesz, még mindig eljátszhatom a hülye külföldit, akinek fogalma sincs arról, hol van és mibe csöppent bele. És nagyon örülök, hogy így döntöttem.
E hosszú magyarázkodás után, következzék akkor a beszámoló.
Maga az esküvő egy hatalmas "wedding hall"-ban volt, egy nagy-nagy teremben, ahol több száz ember is elfért. Mindent gyönyörű fehér virágok borítottak, ami a mellékelt képen is jól látható. Amikor odaértünk, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy választásra érkeztem volna. A bejárattal szemben, egy hosszú asztalnál 4-5 férfi ült, előttük rengeteg fehér boríték, és könyvek, amikbe feljegyeztek valamit. Mindenki elvett egy borítékot, beletett egy bizonyos pénzösszeget, majd ráírt valami kedveset a borítékra, alá a nevét és azt visszaadta az asztalnál ülő férfiaknak. A diákok 10 000 wont (2000 Ft) adtak fejenként. Nekem valamivel többet kellett adnom, mivel tanár vagyok. Így betettem a borítékba 25 000 wont (5000 Ft). Vicces, hogy nem is ismerem a fiatal párt... Volt egyszer egy ehhez hasonló esetem, bár sokan most biztos azt gondolják, kissé morbid a kettőt egy helyen említeni: nos egyszer, a nagybácsikám kérésére (aki nagyon öreg volt már), egy temetésen vettem részt, és mélyen meghatódtam, annak ellenére, hogy nem is ismertem az elhunytat. Ott meghatódtam, itt fizettem.
Miután odavittem a borítékot a "választóbizottságnak" feljegyezték a nevemet a nagykönyvbe, majd kaptam egy kis kék ebédjegyet. E momentum után már nem aggódtam többet a ruházatom miatt. Ez nem magyar esküvő. Nagy rákészülésekkel! Rettentően üzletszerűnek és hidegnek találom az "ajándékátadás" ezen módját. Ugyanakkor látom benne azt, hogy sok stressztől kíméli meg az embert. Nem kell bajlódni a nászajándékkal. Lássuk be, néha megszenvedünk ám vele valamennyien!
Tulajdonképpen az összeggel, amit az ember a borítékba tesz, a saját ebédjét fizeti ki. Ez mindenki számára világos és természetes itt Koreában. Úgy tudom, ezt a pénzt a házaspár a szülőknek adja, mivel ők fizetik a költségeket.
A pénz - ebédjegy csere lezajlása után elkezdődött a ceremónia. A menyasszony gyönyörű volt. És ezt most nem az illem mondatja velem. Csodás ruha, kecsesség, finomság, báj, ártatlanság. Ami annyira jellemzi a koreai lányokat. Minket magyarokat sajnos nem. Az ártatlanság sajnos elvész belőlünk...
Sikerült egy egészen hosszú esküvőt kifognom, legalábbis a diákjaim szerint nem ez a normális. Protestáns esküvő volt, de csak egy "anyakönyvvezetőt" láttam. Így sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy ez most egyházi vagy polgári esküvő, esetleg a kettő keveréke. Ez utóbbira tippelek.
Kezdetnek elénekeltették a násznéppel Bethoven Örömódáját. Ez kissé meglepett. Majd hosszú koreai szövegelés következett, gondolom a házasság szentségéről. Utána jött az ima. Felismertem az Amen-ről... Aztán újabb hosszú szöveg. A (koreai) szerelem szó többször is kihallatszott a beszédből. Utána igen, majd újabb igen. Majd eskü, felemelt kézzel. Végül a gyűrűk.
Ezután a fiatal pár (ez valóban nagyon megható volt) odament a szülőkhöz, a menyasszony mélyen meghajtotta magát, a vőlegény pedig egészen a földig hajolt. Ez a rész az, amikor tulajdonképpen ígéretet tesznek a szülőknek is. Egy másik érdekesség: egymást is meghajlással köszöntötték. Nálunk ugyanez kicsit másképp zajlik, biztosan mindenkinek beugrik az a bizonyos mondat: az első hitvesi csókról... Itt én kicsit hiányoltam, de persze csöppet sem lepődtem meg azon, hogy nincs.
A hivatalos dolgok után egy énekes következett (állítólag elég híres), előadott egy dalt. Majd még egy dalt... Majd csatlakozott hozzá egy másik énekes és ketten adtak elő egy dalt... Ennél a résznél megígértettem az asszisztensünkkel, aki épp mellettem ült, hogy az ő esküvőjén maximum egy dal fog elhangzani. Kicsit kezdtem ugyanis azt érezni, hogy egy koncert kellős közepén vagyok. Az esküvő és a fiatal pár már senkinek fel sem tűnt.
A dalok után fotózás, gratuláció következett. Csokoreldobás, célzottan egy bizonyos személynek. Kissé csodálkoztam azon, hogy a ceremónia alatt mindenki szabadon ki-be mászkált, egy-egy mobiltelefon is megcsörrent időnként. De azt hiszem, mindez csak engem zavart...
És elérkeztünk a kis kék ebédjegyhez! Innentől már gyorsabb lesz, ígérem!
A fotózás után elindult mindenki az étterem felé. Kis kék ebédjegy elő, néni elveszi, szabad az út az étterembe. Ott svédasztalos fogadás, mindenféle csodálatos étellel. Többféle hús, leves, tészta, lazac, kagyló, kaviár. Desszertek, gyümölcs, fagylalt. Sajnos nem voltam nagyon éhes, így bármennyire is igyekeztem, nem tudtam leenni a 25 000 wonomat. A "fiaim" viszont igyekeztek mindent megtenni, hogy a 10 000 wonjuk ne menjen kárba. Hihetetlen, mennyit képesek enni a koreai fiatalok! (Hát még inni!) Mellesleg ezen tulajdonságaikra rettentő büszkék is! :)
Az étteremben a házaspár végigvonult és mindenkinek megköszönték, hogy eljött. Az egész kb. 10 perc volt. Igyekezniük kellett, mert úgy 20 perc után központilag fel lettünk szólítva a távozásra. Kellett a hely a következő esküvői ebédhez. Igazából nem is bántam, hogy vége. Teljesen más a hangulata, mint a magyar esküvőknek. Feleslegesnek éreztem volna a hosszas időzést. Ez más világ.
Összegezve mindezt: elnézést, ha néhol cinikusan fogalmaztam. Nem ennek a mai esküvőnek szólt. A mai, a maga nemében tényleg csodálatos volt és boldog vagyok, hogy ott lehettem. Nem kétlem, hogy a fiatal pár valóban szereti egymást, úgy tudom, hosszú jegyesség áll mögöttük. A cinizmus egyfajta szomorúságból ered. Mert sajnos úgy érzem, hogy Koreában az esküvők többsége pusztán üzlet, semmi több. Két ember üzletkötése, szerződése, hogy kipipálhassák végre ezt az esküvő dolgot. Hogy normálisak legyenek. Mert bizonyos kor után házasodni kell. Hogy konkrét példával is érzékeltessem... A mai tréfás kérdésem egy 25 éves fiú diákomhoz: Na és, Neked mikor lesz az esküvőd? Válasz: Jövőre. Újabb kérdés: Hogyhogy? Nem most szakítottál a barátnőddel? Válasz: De igen! De jövőre szép nagy, elegáns esküvőm lesz.
Azt csak mellékesen tette hozzá: Ha találok lányt. És nem kétlem, hogy meg is lesz az az esküvő.
Egy kedves koreai barátom egy ideje tervezte már a házasságát. Jövőre mindenképp nősülni akart. Gyakran mondogatta nekem: ha kapok lányt. Érdekes kifejezés... Egy hónapja van barátnője. Pár napja hívott, hogy decemberben esküvője lesz. Képtelen voltam gratulálni... De biztos vagyok benne, hogy jó házassága lesz. Üzletkötés után ugyanis már nem szoktak reklamálni. Legalábbis itt, Koreában.
Ja! Azt talán felesleges is mondanom... a gyönyörű fehér rózsák nem voltak igaziak. De jól mutattak, az kétségtelen. Hát nem ez e lényeg???
És hogy milyen esküvő? És miért nem említettem senkinek? Mert magam sem tudtam róla. Nagyon viccesen alakult a mai napom. Reggel gyanútlanul felszálltam a buszra, azzal a céllal, hogy most egy jó nagyot fogok vásárolni. Gondoltam, megnézem az itaewoni farmerkínálatot, és veszek végre zöld teát Insadongban. Meg ami még nagyon kínálja magát. Mindig akad ilyen, sajnos! :) De alig 1 óra elteltével már egy esküvői ceremónia kellős közepében találtam magam. A buszon ugyanis két nagyon kedves diákommal találkoztam, akik elmesélték, hogy épp egy volt magyar szakos fiú esküvőjére mennek. Látván lelkesedésemet és kíváncsiságomat, rögtön elkezdtek engem is kapacitálni, menjek csak nyugodtan velük, sok-sok diákom ott lesz és biztosan nagyon boldog lesz a vőlegény, hogy ott vagyok. Először csak nevettem a dolgon, mondtam nekik, kizárt dolog, hogy én elmenjek egy olyan esküvőre, amire meg sem hívtak, az meg méginkább elképzelhetetlen, hogy közönséges, szombati, utcai ruhában beállítsak egy ilyen helyre. A szombati ruhát szó szerint kell érteni: poló, farmer, kis fekete nyári Puma cipő (itt még mindig nagyon meleg van, szerencsére). És az egészet még egy kis barna hátizsák is kiegészítette, ha az előzőek esetleg nem rettentettek volna el még mindenkit!
Tanítványaim viszont lelkesen bizonygatták, tökéletesen jól vagyok öltözve, nem lesz semmi baj, csak menjek bátran! Próbáltam észérveket felhozni: miszerint nem vettem ajándékot, nem is ismerem a menyasszonyt (itt halkan megjegyzem, hogy szerintem a vőlegényt, a volt magyar szakos diákunkat is ma láttam először), az öltözékem katasztrofális, a hajam szintúgy, azonkívül még csak nem is sminkeltem. Gondoltam, ez utóbbi hatni fog, de nem. :)
Az igazat megvallva nagyon el akartam menni. Hagytam magam rábeszélni és szerencsére, a kíváncsiságomnak sikerült legyőznie a női hiúságomat. (Meg a jólneveltségemet is.) Gondoltam, ha nagyon cikis lesz, még mindig eljátszhatom a hülye külföldit, akinek fogalma sincs arról, hol van és mibe csöppent bele. És nagyon örülök, hogy így döntöttem.
E hosszú magyarázkodás után, következzék akkor a beszámoló.
Maga az esküvő egy hatalmas "wedding hall"-ban volt, egy nagy-nagy teremben, ahol több száz ember is elfért. Mindent gyönyörű fehér virágok borítottak, ami a mellékelt képen is jól látható. Amikor odaértünk, hirtelen úgy éreztem magam, mintha egy választásra érkeztem volna. A bejárattal szemben, egy hosszú asztalnál 4-5 férfi ült, előttük rengeteg fehér boríték, és könyvek, amikbe feljegyeztek valamit. Mindenki elvett egy borítékot, beletett egy bizonyos pénzösszeget, majd ráírt valami kedveset a borítékra, alá a nevét és azt visszaadta az asztalnál ülő férfiaknak. A diákok 10 000 wont (2000 Ft) adtak fejenként. Nekem valamivel többet kellett adnom, mivel tanár vagyok. Így betettem a borítékba 25 000 wont (5000 Ft). Vicces, hogy nem is ismerem a fiatal párt... Volt egyszer egy ehhez hasonló esetem, bár sokan most biztos azt gondolják, kissé morbid a kettőt egy helyen említeni: nos egyszer, a nagybácsikám kérésére (aki nagyon öreg volt már), egy temetésen vettem részt, és mélyen meghatódtam, annak ellenére, hogy nem is ismertem az elhunytat. Ott meghatódtam, itt fizettem.
Miután odavittem a borítékot a "választóbizottságnak" feljegyezték a nevemet a nagykönyvbe, majd kaptam egy kis kék ebédjegyet. E momentum után már nem aggódtam többet a ruházatom miatt. Ez nem magyar esküvő. Nagy rákészülésekkel! Rettentően üzletszerűnek és hidegnek találom az "ajándékátadás" ezen módját. Ugyanakkor látom benne azt, hogy sok stressztől kíméli meg az embert. Nem kell bajlódni a nászajándékkal. Lássuk be, néha megszenvedünk ám vele valamennyien!
Tulajdonképpen az összeggel, amit az ember a borítékba tesz, a saját ebédjét fizeti ki. Ez mindenki számára világos és természetes itt Koreában. Úgy tudom, ezt a pénzt a házaspár a szülőknek adja, mivel ők fizetik a költségeket.
A pénz - ebédjegy csere lezajlása után elkezdődött a ceremónia. A menyasszony gyönyörű volt. És ezt most nem az illem mondatja velem. Csodás ruha, kecsesség, finomság, báj, ártatlanság. Ami annyira jellemzi a koreai lányokat. Minket magyarokat sajnos nem. Az ártatlanság sajnos elvész belőlünk...
Sikerült egy egészen hosszú esküvőt kifognom, legalábbis a diákjaim szerint nem ez a normális. Protestáns esküvő volt, de csak egy "anyakönyvvezetőt" láttam. Így sajnos nem sikerült kiderítenem, hogy ez most egyházi vagy polgári esküvő, esetleg a kettő keveréke. Ez utóbbira tippelek.
Kezdetnek elénekeltették a násznéppel Bethoven Örömódáját. Ez kissé meglepett. Majd hosszú koreai szövegelés következett, gondolom a házasság szentségéről. Utána jött az ima. Felismertem az Amen-ről... Aztán újabb hosszú szöveg. A (koreai) szerelem szó többször is kihallatszott a beszédből. Utána igen, majd újabb igen. Majd eskü, felemelt kézzel. Végül a gyűrűk.
Ezután a fiatal pár (ez valóban nagyon megható volt) odament a szülőkhöz, a menyasszony mélyen meghajtotta magát, a vőlegény pedig egészen a földig hajolt. Ez a rész az, amikor tulajdonképpen ígéretet tesznek a szülőknek is. Egy másik érdekesség: egymást is meghajlással köszöntötték. Nálunk ugyanez kicsit másképp zajlik, biztosan mindenkinek beugrik az a bizonyos mondat: az első hitvesi csókról... Itt én kicsit hiányoltam, de persze csöppet sem lepődtem meg azon, hogy nincs.
A hivatalos dolgok után egy énekes következett (állítólag elég híres), előadott egy dalt. Majd még egy dalt... Majd csatlakozott hozzá egy másik énekes és ketten adtak elő egy dalt... Ennél a résznél megígértettem az asszisztensünkkel, aki épp mellettem ült, hogy az ő esküvőjén maximum egy dal fog elhangzani. Kicsit kezdtem ugyanis azt érezni, hogy egy koncert kellős közepén vagyok. Az esküvő és a fiatal pár már senkinek fel sem tűnt.
A dalok után fotózás, gratuláció következett. Csokoreldobás, célzottan egy bizonyos személynek. Kissé csodálkoztam azon, hogy a ceremónia alatt mindenki szabadon ki-be mászkált, egy-egy mobiltelefon is megcsörrent időnként. De azt hiszem, mindez csak engem zavart...
És elérkeztünk a kis kék ebédjegyhez! Innentől már gyorsabb lesz, ígérem!
A fotózás után elindult mindenki az étterem felé. Kis kék ebédjegy elő, néni elveszi, szabad az út az étterembe. Ott svédasztalos fogadás, mindenféle csodálatos étellel. Többféle hús, leves, tészta, lazac, kagyló, kaviár. Desszertek, gyümölcs, fagylalt. Sajnos nem voltam nagyon éhes, így bármennyire is igyekeztem, nem tudtam leenni a 25 000 wonomat. A "fiaim" viszont igyekeztek mindent megtenni, hogy a 10 000 wonjuk ne menjen kárba. Hihetetlen, mennyit képesek enni a koreai fiatalok! (Hát még inni!) Mellesleg ezen tulajdonságaikra rettentő büszkék is! :)
Az étteremben a házaspár végigvonult és mindenkinek megköszönték, hogy eljött. Az egész kb. 10 perc volt. Igyekezniük kellett, mert úgy 20 perc után központilag fel lettünk szólítva a távozásra. Kellett a hely a következő esküvői ebédhez. Igazából nem is bántam, hogy vége. Teljesen más a hangulata, mint a magyar esküvőknek. Feleslegesnek éreztem volna a hosszas időzést. Ez más világ.
Összegezve mindezt: elnézést, ha néhol cinikusan fogalmaztam. Nem ennek a mai esküvőnek szólt. A mai, a maga nemében tényleg csodálatos volt és boldog vagyok, hogy ott lehettem. Nem kétlem, hogy a fiatal pár valóban szereti egymást, úgy tudom, hosszú jegyesség áll mögöttük. A cinizmus egyfajta szomorúságból ered. Mert sajnos úgy érzem, hogy Koreában az esküvők többsége pusztán üzlet, semmi több. Két ember üzletkötése, szerződése, hogy kipipálhassák végre ezt az esküvő dolgot. Hogy normálisak legyenek. Mert bizonyos kor után házasodni kell. Hogy konkrét példával is érzékeltessem... A mai tréfás kérdésem egy 25 éves fiú diákomhoz: Na és, Neked mikor lesz az esküvőd? Válasz: Jövőre. Újabb kérdés: Hogyhogy? Nem most szakítottál a barátnőddel? Válasz: De igen! De jövőre szép nagy, elegáns esküvőm lesz.
Azt csak mellékesen tette hozzá: Ha találok lányt. És nem kétlem, hogy meg is lesz az az esküvő.
Egy kedves koreai barátom egy ideje tervezte már a házasságát. Jövőre mindenképp nősülni akart. Gyakran mondogatta nekem: ha kapok lányt. Érdekes kifejezés... Egy hónapja van barátnője. Pár napja hívott, hogy decemberben esküvője lesz. Képtelen voltam gratulálni... De biztos vagyok benne, hogy jó házassága lesz. Üzletkötés után ugyanis már nem szoktak reklamálni. Legalábbis itt, Koreában.
Ja! Azt talán felesleges is mondanom... a gyönyörű fehér rózsák nem voltak igaziak. De jól mutattak, az kétségtelen. Hát nem ez e lényeg???
1 hozzászólás:
hú, ez nagyon lehangoló, főleg a mű-dolgok miatt, mert ha már nem érdekel senkit, akkor legyen cicoma nélkül :/ azért remélem, eljutsz egy hagyományos(abb)ra is, összehasonlítani a kettőt
Megjegyzés küldése