2006. október 28.
Régóta szerettem volna már megnézni a Krétakör Színház híres Siráj című előadását. Siráj, pontos j-vel... (Vajon miért?) Magyarországon azonban soha nem sikerült. Talán azért, mert keveset játszották, talán azért, mert mi emberek olyanok vagyunk, hogy ha valami a közelünkben van és bármikor elérhető, azt nem tudjuk kellőképpen értékelni. A hangsúly azon van: bármikor. Ha tudjuk, hogy megnézhetünk egy kiállítást például, akkor biztos, hogy az utolsó lehetséges napig húzzuk-halasztjuk a dolgot. Vagy ami még rosszabb: lemaradunk róla. Én legalábbis ilyen vagyok. Voltam?
Koreában megtanultam, hogy nekem nincs bármikor. Nem vehetek le bármikor egy könyvet a polcomról, nem mehetek el bármikor az OSzK-ba, hogy ellenőrizzek néhány apró dolgot egy-egy tanulmány megírásakor, nem találkozhatom bármikor, bárkivel.
Nincs bármikor. Télen van 1 hónap és nyáron van 1 hónap. Csak ennyi.
Tegnapelőtt mégis otthon voltam kicsit. Itt, Szöulban, 9000 kilométerre a hazámtól... mert láttam a Sirájt! Az egész szinte abszurd, hihetetlen. Ilyen messze kellett jönnöm és ilyen messze kellett egy egész színtársulatnak utaznia, hogy ez megtörténhessen.
Az élmény óriási volt. Van abban valami felemelő és egyben vidám, amikor 4 magyar (mert ennyien voltunk összesen a nézőtéren magyarok) a közönséget néhány perccel megelőzve nevet, vagy válik hirtelen komorrá. Mert nem kell a tolmácsgép fordítására várniuk. És, bár semmi közük a darab létrejöttéhez, nincs részük benne, mégis büszkék arra, mintha a sajátjuk lenne, mert az is magyar, mint ők. Mert a színészek nagyszerűek, és mert a közönség is élvezi a darabot.
Az ilyen élmények, pillanatok azok, amelyek egy életre szólnak. Amikre mindig emlékezni fogunk. Fogok.
Koreában megtanultam, hogy nekem nincs bármikor. Nem vehetek le bármikor egy könyvet a polcomról, nem mehetek el bármikor az OSzK-ba, hogy ellenőrizzek néhány apró dolgot egy-egy tanulmány megírásakor, nem találkozhatom bármikor, bárkivel.
Nincs bármikor. Télen van 1 hónap és nyáron van 1 hónap. Csak ennyi.
Tegnapelőtt mégis otthon voltam kicsit. Itt, Szöulban, 9000 kilométerre a hazámtól... mert láttam a Sirájt! Az egész szinte abszurd, hihetetlen. Ilyen messze kellett jönnöm és ilyen messze kellett egy egész színtársulatnak utaznia, hogy ez megtörténhessen.
Az élmény óriási volt. Van abban valami felemelő és egyben vidám, amikor 4 magyar (mert ennyien voltunk összesen a nézőtéren magyarok) a közönséget néhány perccel megelőzve nevet, vagy válik hirtelen komorrá. Mert nem kell a tolmácsgép fordítására várniuk. És, bár semmi közük a darab létrejöttéhez, nincs részük benne, mégis büszkék arra, mintha a sajátjuk lenne, mert az is magyar, mint ők. Mert a színészek nagyszerűek, és mert a közönség is élvezi a darabot.
Az ilyen élmények, pillanatok azok, amelyek egy életre szólnak. Amikre mindig emlékezni fogunk. Fogok.
1 hozzászólás:
Ez érdekes és elgondolkodatót amiről írsz, főleg az a része, hogy vajon nem értékeljük azt ami karnyújtásnyira van...Velünk hétvégén esett az meg, hogy itt megünnepelték az '56-os események 50. évfordulóját és én még ilyen jól megszerkesztett zenés ünnepséget nem láttam. Pedig "csak" tánc és zene volt, és mégis. Emlékszem még, iskolásan mekkora nyűg volt egy ilyet végigállni... |krisz|
Megjegyzés küldése