ismeretség

2006. november 11.

Szerdán vásárolni voltunk. Boltról boltra mászkáltunk, végül kikötöttünk egy Nike üzletben, ahol még sohasem jártam azelőtt. Az eladó lelkesen rohant felém és régi ismerősként üdvözölt. Én udvariasan visszaköszöntem, de nem nagyon vettem róla tudomást, mert már a pulóverek nézegetésével voltam elfoglalva. Ő azonban nem hagyta annyiban a dolgot. Hirtelen nekem szegezte a kérdést: magyar vagyok, ugye? Kicsit meglepetten válaszoltam: igen. Ugyanis még soha senki nem nézett engem eddig itt magyarnak. Kanadainak, amerikainak vagy orosznak igen, de magyarnak sohasem. Az agyam sebesen elkezdett azon járni, vajon miféle különös, "magyaros" ismertetőjegy van rajtam. Már éppen kérdezni akartam, erre vajon hogy jött rá, de ő megelőzött egy újabb kérdéssel. Tanár vagyok? Ekkor már tényleg kezdtem kicsit megrémülni. Ezt is ennyire látni rajtam??? Akkor bizony komoly gondok vannak. Rémülten rebegten valami igenfélét. És akkor jött az eladófiú harmadik kérdése. A Hankuk Egyetemen tanítok? Ennél a kérdésnél már rájöttem, hogy mindezt bizony nem magától találta ki, de azért még mindig eléggé döbbent arcot vághattam, mert ő igyekezett gyorsan felvilágosítani, hogy nemrégiben nála vettem egy futócipőt, egy másik - úgy 20 metrómegállóval odébb lévő - üzletben. Akkor végre megnyugodtam. A vásárlásra emlékeztem, a kellemes csevegésre is, csak épp az ő arcára nem.
A történetnek azonban még nincs vége. Kb. 1 órával az eset után, egy másik, közeli Nike boltba tévedtünk (célirányosan mentünk oda, ugyanis melegítőt kerestünk), és lássanak csodát: ugyanaz a fiú köszöntött. De ezen már ő is, én is csak nevetni tudtunk. Ma, amikor egy Nike bolt mellett haladtunk el, akaratlanul bepillantottam. Nem volt ott. Ez őszintén meglepett...