2006. december 12.
Az élmények elmesélhetetlenségének problémájáról írtam már korábban. Véleményem ezzel kapcsolatban változatlan. Másfél éve élek már itt, de még mindig hihetetlen számomra ez az egész: hogy itt vagyok, hogy nem otthon vagyok. Van ebben szépség és szomorúság egyaránt. Végtelen öröm, hogy tapasztalok, látok, átélek. Hogy másképp élek. Egy egészen más világban élek. És félelem, hogy távollétem alatt kimaradok, lemaradok, elfelejtenek...
Döntésem egy pillanatig sem bántam meg. És különösebben az sem zavar, hogy efféle ambivalens érzések uralkodnak rajtam időnként, noha korábban tökéletesen elégedett voltam az életemmel és annak alakulásával. Csak az új élmények leírhatatlansága nyomaszt. Nem vagyok író, nincsenek módszereim, trükkjeim. De szerencsére van zene, koreai zene, amiben megtaláltam az én Koreámat. És vele együtt szomorú és végtelenül szép élményeimet egyaránt.
Kedvenc koreai zenéim végre a blogomban is megtalálhatók (oldalt, a radioblogra klikkelve). Tessék belehallgatni! :)
Döntésem egy pillanatig sem bántam meg. És különösebben az sem zavar, hogy efféle ambivalens érzések uralkodnak rajtam időnként, noha korábban tökéletesen elégedett voltam az életemmel és annak alakulásával. Csak az új élmények leírhatatlansága nyomaszt. Nem vagyok író, nincsenek módszereim, trükkjeim. De szerencsére van zene, koreai zene, amiben megtaláltam az én Koreámat. És vele együtt szomorú és végtelenül szép élményeimet egyaránt.
Kedvenc koreai zenéim végre a blogomban is megtalálhatók (oldalt, a radioblogra klikkelve). Tessék belehallgatni! :)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése