2007. április 11.
Koreában sokszor látok dolgokat, amik megdöbbentenek. De a csodálkozásomat mindig sikerül valamiképpen legyőznöm azzal a módszerrel, hogy beleképzelem magam mások helyébe, megpróbálom kitalálni, mi is játszódhat le bennük. Néhány hónappal ezelőtt azonban egy olyan dolgot láttam, ami még mindig bosszant kicsit. Itaewonnál, elhaladva egy szálloda bejárata mellett, hatalmas kiabálásra lettem figyelmes. 4-5 férfi álldogált a szálloda előtt. Volt egy főnök és egy alkalmazott közöttük. A többi férfi barát, alkalmazott vagy üzlettárs lehetett. A főnök iszonyatos lármát csapott, valamiért kegyetlenül kiabált az akalmazottjával. A férfi csak állt, tűrte a mások előtti megaláztatást, a feje pedig olyan mélyen volt lehajtva, hogy az arcát sem lehetett látni. A főnök ide-oda rohangált, egyszer fenyegetően közeledett a beosztott felé, mint aki meg akarja ütni, máskor pedig a többi férfi felé indult, hogy lássák felindulását. Ide-oda. A kiabálás csak nem akart megszűnni. A turisták pedig csak nézték, mi történik. Hosszú percekig tartott ez így.
Nagyon megsajnáltam azt a férfit. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek. Haragudtam a férfira, aki mások előtt így megalázza ezt az embert. De haragudtam az alkalmazottra is, hogy ennyire hagyja magát megalázni. Miért nem lázad fel. Miért nem védekezik vagy kiabál? Vagy csak: miért nem állja a másik tekintetét? Bár az egész nem tartozott rám, rettentően szerettem volna odamenni és tenni valamit. Aztán persze hagytam... Mit mondhattam volna? Milyen nyelven? Hogyan? Kinek lett volna az jó? Mi változott volna?
Nemrégiben elkezdtem egy könyvet olvasni a japán kultúráról, viselkedésről, értékrendszerről. E könyv olvasásakor néha kísérteties hasonlóságokat fedezek fel a japánok és a koreaiak között. (Gondolom ők ez ellen élesen tiltakoznának.) Most már sokkal jobban megértem, miért olyanok a koreaiak, amilyenek. És így könnyebb feldolgoznom is a látottakat.
Tegnap az önbecsülésről olvastam egy részt, amit most szeretnék ide bemásolni. Azok a magyarok, akik Koreában dolgoznak, tudni fogják, miért. De talán azoknak is érdekes lehet, akik még nem jártak itt.
El kell tudni fogadnunk a különböző kultúrák közötti különbségeket. Csak így lehet itt élni és dolgozni. És persze mindenhol a világon. Nem erőltethetjük rájuk a mi értékrendszerünket, de nekünk a sajátunkhoz ragaszkodnunk kell. Ebből persze származhatnak konfliktusok. De ez az élet.
A könyv írója: Ruth Benedict, amerikai antropológus, aki a második világháború idején írta ezt a tanulmányát a japánokról. És az én olvasatomban: a koreaiakról.
A könyv címe: Krizantém és kard. 2006-ban jelent meg először magyarul.
És akkor következzék a részlet:
Bármely nyelvben az olyan kontextusok, amikor az emberek az önbecsülés elvesztéséről vagy megszerzéséről beszélnek, rávilágítanak az életszemléletükre. Japánban a "magunk tisztelete" azt jelenti, hogy mindig óvatos játékosnak mutatjuk magunkat. Nem azt jelenti, mint az angol használatban, hogy tudatosan alkalmazkodunk egy kiváló magatartási mintához - nem alázkodunk meg mások előtt, nem hazudunk, nem teszünk hamis vallomást. Japánban az önbecsülés (dzsicsó) szó szerint "nehéz én", és ellentéte a "könnyű és lebegő én". Amikor azt mondja valaki, hogy "tisztelned kell magadat", az azt jelenti, hogy "okosan kell mérlegelned minden tényezőt, melyet az adott szituáció maga után von, én nem szabad semmi olyat tenned, ami bírálatra ad okot, vagy ami csökkenti az esélyeidet a siker elérésében." Az "önmagad tisztelete" gyakran pontosan ellentétes viselkedésre utal, mint amit az Egyesült Államokban jelent. Egy alkalmazott azt mondja, "tisztelnem kell magamat", és ez nem azt jelenti, hogy ki kell állnia a jogaiért, hanem hogy nem szabad semmi olyat mondaniai a munkaadóinak, ami miatt bajba kerülhet. (...) "Tisztelned kell önmagadat" - a szülők állandóan így figyelmeztetik serdülő gyermekeiket, és ez arra vonatkozik, hogy be kell tartani a helyes magatartás szabályait, és meg kell felelni mások elvárásainak. (...) Amikor egy szülő azt mondja, hogy "nem úgy viselkedtél, mint egy magát tisztelő ember", akkor ez inkább azt jelenti, hogy a szabályoktól való eltéréssel vádolják, mintsem azt, hogy nem volt mersze kiállni az igazáért.
Ha valaki gyerekkorától fogva e szerint él, ugyan hogyan változhatna meg. És egyáltalán... Ki dönthet arról, mi a helyes?
Nagyon megsajnáltam azt a férfit. Olyan volt, mint egy kisgyerek. Éreztem, ahogy egyre dühösebb leszek. Haragudtam a férfira, aki mások előtt így megalázza ezt az embert. De haragudtam az alkalmazottra is, hogy ennyire hagyja magát megalázni. Miért nem lázad fel. Miért nem védekezik vagy kiabál? Vagy csak: miért nem állja a másik tekintetét? Bár az egész nem tartozott rám, rettentően szerettem volna odamenni és tenni valamit. Aztán persze hagytam... Mit mondhattam volna? Milyen nyelven? Hogyan? Kinek lett volna az jó? Mi változott volna?
Nemrégiben elkezdtem egy könyvet olvasni a japán kultúráról, viselkedésről, értékrendszerről. E könyv olvasásakor néha kísérteties hasonlóságokat fedezek fel a japánok és a koreaiak között. (Gondolom ők ez ellen élesen tiltakoznának.) Most már sokkal jobban megértem, miért olyanok a koreaiak, amilyenek. És így könnyebb feldolgoznom is a látottakat.
Tegnap az önbecsülésről olvastam egy részt, amit most szeretnék ide bemásolni. Azok a magyarok, akik Koreában dolgoznak, tudni fogják, miért. De talán azoknak is érdekes lehet, akik még nem jártak itt.
El kell tudni fogadnunk a különböző kultúrák közötti különbségeket. Csak így lehet itt élni és dolgozni. És persze mindenhol a világon. Nem erőltethetjük rájuk a mi értékrendszerünket, de nekünk a sajátunkhoz ragaszkodnunk kell. Ebből persze származhatnak konfliktusok. De ez az élet.
A könyv írója: Ruth Benedict, amerikai antropológus, aki a második világháború idején írta ezt a tanulmányát a japánokról. És az én olvasatomban: a koreaiakról.
A könyv címe: Krizantém és kard. 2006-ban jelent meg először magyarul.
És akkor következzék a részlet:
Bármely nyelvben az olyan kontextusok, amikor az emberek az önbecsülés elvesztéséről vagy megszerzéséről beszélnek, rávilágítanak az életszemléletükre. Japánban a "magunk tisztelete" azt jelenti, hogy mindig óvatos játékosnak mutatjuk magunkat. Nem azt jelenti, mint az angol használatban, hogy tudatosan alkalmazkodunk egy kiváló magatartási mintához - nem alázkodunk meg mások előtt, nem hazudunk, nem teszünk hamis vallomást. Japánban az önbecsülés (dzsicsó) szó szerint "nehéz én", és ellentéte a "könnyű és lebegő én". Amikor azt mondja valaki, hogy "tisztelned kell magadat", az azt jelenti, hogy "okosan kell mérlegelned minden tényezőt, melyet az adott szituáció maga után von, én nem szabad semmi olyat tenned, ami bírálatra ad okot, vagy ami csökkenti az esélyeidet a siker elérésében." Az "önmagad tisztelete" gyakran pontosan ellentétes viselkedésre utal, mint amit az Egyesült Államokban jelent. Egy alkalmazott azt mondja, "tisztelnem kell magamat", és ez nem azt jelenti, hogy ki kell állnia a jogaiért, hanem hogy nem szabad semmi olyat mondaniai a munkaadóinak, ami miatt bajba kerülhet. (...) "Tisztelned kell önmagadat" - a szülők állandóan így figyelmeztetik serdülő gyermekeiket, és ez arra vonatkozik, hogy be kell tartani a helyes magatartás szabályait, és meg kell felelni mások elvárásainak. (...) Amikor egy szülő azt mondja, hogy "nem úgy viselkedtél, mint egy magát tisztelő ember", akkor ez inkább azt jelenti, hogy a szabályoktól való eltéréssel vádolják, mintsem azt, hogy nem volt mersze kiállni az igazáért.
Ha valaki gyerekkorától fogva e szerint él, ugyan hogyan változhatna meg. És egyáltalán... Ki dönthet arról, mi a helyes?
9 hozzászólás:
Nem erőltethetjük rájuk a mi értékrendszerünket, de nekünk a sajátunkhoz ragaszkodnunk kell. Ebből persze származhatnak konfliktusok. De ez az élet.
Ez itt mostanaban sokat targyalt tema. Az allampolgarsag megkapasanak valahogy reszeve szeretnek tenni, hogy az ausztral ertekrendet elfogadja/magaenak tekinti aki megkapja azt. Kemeny tema, s kivancsi is vagyok mi fog belole kisulni. Erdekes/izgalmas dolog mikor ket meroben kulonbozo kultura/ertekrend talalkozik.
Ha valaki gyerekkorától fogva e szerint él, ugyan hogyan változhatna meg.
Ugy, hogy kimozditjak ebbol a kozegbol.
A dologgal kapcsolatos elmeny volt mikor egy ausztral/japan par jart nalunk. Az ausztral srac angolt tanitott Japanban, ott ismerkedett meg a leanyzoval, s utazgattak Europaban. Ok meseltek, hogy a srac mondta a leanyzonak, hogy furcsak a japanok, de ok ugye csak nevettek a dolgon. Aztan utazasuk kozben a leanyzo is realizalta, hogy masok.
Egyebkent ez a szabalyoknak megfeleles dolog otthon sem ismeretlen. Ha egy leanyzo nem megfeleloen viselkedik, a falu a szajara veszi, s akinek rossz a hire...
Az alkalmazott ezer okbol hallgathatott.
Annyit tennek hozza, hogy valtozni mindenki tud, ha akar, sot alkalmazkodni is, de az igaz, hogy a gyokerektol, a legmelyebbektol, talan nem fog tudni elszakadni...
Mint, ahogy mi is valtozunk azaltal, hogy itt elunk kozottuk, s elfogadjuk, megprobaljuk megerteni oket, toleranciat tanulunk, s meg olyan dolog is akad, amit esetleg szivesen atveszunk, ok is ugy valtoznak velunk egyutt.
Egybol eszrevenni egy koreain is, aki 'vilagot latott'.
Van egy kollegank, aki kerek-perec kijelentette, hogy o ide addig nem szul gyereket, amig ez a militarizmus jellemzo sok helyzetre. 2 evet elt Svajcban es azota depresszios gyakorlatilag, hogy vissza kellett jonnie csaladi okok miatt...egy masik kollegank, akinek a szulei Sydneybe koltoztek, amikor o meg 9 eves volt, s ott elte a kovetkezo 15 evet, de 4-5 eve visszatert, keptelen beilleszkedni es szamos szokasok es viselkedesi formajuk nagyon bosszantja, pedig anyanyelve a koreai, szuleitol koreai nevelest kapott, s megsem tud es akar azonosulni a ertekeikkel.O is mar 'nyugati ertekrend szerint el(ne)'.
Interjuim soran is szamos olyan emberrel talalkoztam, akik mint mondtak 'elkoltoztettek' a csaladot mas nyugati orszagba, hogy 'jobb eletuk legyen'.
Vagy amikor visszakerdezett a jelolt, hogy a hivatalos valaszt akarom hallani, vagy az oszintet?!
Szoval az, hogy nem tudnak valtozni es kulturajuk resze, talan inkabb azokra igaz, akik meg sosem mozdultak ki az orszagbol es nem is amerikai filmeken 'nevelkedtek'. Ahogy egyre jobban gyuruzik be a nyugat ide is, ugy 'vetkoznek ki' egyre tobb szokasukbol es viselkedesmintakbol, s lazadnak fel a 'konfucionista rendszerelmelet' ellen...szerintem, ha lassan is de valtoznak ok is, mint mindenki mas is. Ahogy a buddhizmus is vallja, minden pillanatban uj ember vagy, allando valtozasban elsz, millio kornyezeti hatas er, s a kovetkezo pillanatban mar nem ugyanaz az ember vagy...
Azt hiszem, kicsit félreértettetek. Ezt persze nem nehéz, mivel tényleg eléggé változékonyak, ambivalensek az érzéseim mindezzel kapcsolatban. Egyetértek persze veletek sok mindenben. De most itt azt próbáltam leírni, hogy mi, "más kultúrából jövők" olyan elvárásokat fogalmazunk meg, amik talán nem is helyesek. Miért kellene nekik úgy viselkedni, mint nekünk? Miért vagyunk biztosan abban, hogy a mi értékrendünk a jobb? Persze, tudom, a Vera munkahelyén az európai, amerikai munkastílus tényleg elvárás lenne, ha boldogulni akarnak az üzleti életben. De úgy egyébként? Már nem vagyok ebben olyan biztos. Persze, sokszor idegesít a különbözőség, de gondolom, őket is az én "másságom". Ez van...
Igen en arra reflektaltam, hogy valtozni attol valtozhatnak, mindenkivel egyutt, hogy masok a gyokereik...de termeszetes, hogy massagunkbol adodoan eltero reakcioink vannak. En is folyamatosan tanulmanyozom honnan jottek, mire miert ugy reagalhatnak, ahogy; probalom oket megerteni, mert nagyon fontos, hogy mi tegyunk erofeszitest ennek erdekeben. Engem nem a kulonbozoseg idegesit, mert attol szep a vilag, hogy masok vagyunk. Ezert van ertelme az utazasnak is, hogy ne azt kapjuk, amit otthon :) Viszont az ebbol eredo feszultsegek elkeseritenek ha zero toleranciat mutatnak esetleg a te kulturaddal szemben... Egyertelmuen igaz, amit irsz, hogy kolcsonosen kaphatunk 'kultursokkot' egymastol ugyanabban a helyzetben...ami meg neha vicces helyzeteket szulhet... csak el kell egy kis idonek telni, hogy az ember tudjon rajtuk nevetni ;)
A "mas" jobb szo, mint a "jobb" az ertekrendre.
Szerintem ertekrendje van mindenkinek sajatja, ami egy adott szuk kornyezetben persze elegge hasonlo.
A teged felhaborito esemeny pl. teljesen maskent erintett volna, ha barmikor dolgoztal volna fonok<->beosztott viszonylatban fonokkent.
Hasonlo meghasonulasok egyebkent peldaul nagyobb csaladokon belul esnek meg. Annyira szetszorodhatnak, hogy a rokoni szalak ellenere nem tudnak kozos nevezore jutni, mivel meroben kulonbozo "vilagban" elnek.
Persze Teki! Egy főnök néha kiakadhat. A beosztott meg csinálhat hülyeségeket. A főnök ordíthat. De joga van-e mások előtt megalázni valakit? Úgy vélem, ezt el lehet intézni úgy is, hogy más nem hallja.
Főnök nem vagyok. De tanár igen. A tanár-diák viszony vajon nem valami ehhez hasonló? Csak azt tudom, soha nem szégyeníteném meg egyetlen diákomat sem mások előtt... Persze nem vagyunk egyformák, mi emberek.
Az egész bejegyzés célja az volt (számomra): nem szabad a mi értékrendünkkel nézni a koreaiakat. Próbálok is így eljárni, csak nagyon nehéz...
Az említett főnök-beosztott példa pedig csak arra szolgált, hogy az eltérő értékrendeket érzékeltessem.
Éredekes volt a bejegyzés és a kommentek is.
Milyen érdekes látni, hogy kizárólag (kivétel az utolsó két komment) egyféle szemszögből közelítitek meg az eseményt, már amikor egyáltalán szóba kerül.
Ugyanis miért is kellene megvédenie magát a beosztottnak? Nekem rögtön az anyuka és a szomszéd ablakát labdával betörő gyermeke képe ugrott be. Amikor az anyuka kiabál a gyerekkel az udvaron, hogy miért tette ezt és kérjen bocsánatot a szomszéd nénitől. A gyerek lehajtja a fejét és nem mer szólni.
De ugyan miért is kellene szólnia. Miért kellene megvédenie magát, ha tényleg elkövette azt, amit felrónak neki.
Nem éppen az a helyes viselkedés, hogy visszabeszélés nélkül (mondhatnám szájalásnak is) elfogadom és belátom, hogy hibát követtem el? Engem erre tanítottak, így az adott - említett - példánál függetlenül a kultúrális különbségekre, ez ugrott be.
Maximum csak az jöhet szóba, hogy a "büntetés" mennyire volt arányban az elkövetett hibával, de mivel semmit sem tudhatunk az esetről, így fölösleges is - nincs mit - mérlegelni.
És igen, miért is kellene bárkit is megváltoztatni.
És igen, előfordul, hogy bár más kultúrából jövünk, szimpatikusabb vagy kevésbé az adott helyzetben a másik viselkedése.
Persze, sok igazság van abban, amit írsz. De vajon joga van egy embernek ahhoz, hogy mások előtt, mindenki előtt, vadidegenek előtt megalázzon egy embert? Le lehet szúrni valakit a hibáiért, és természetesen vállalni is kell a következményeket, de lehet ezt intelligensen csinálni, négyszemközt. Csak hát abban nincs semmi poén. Legalábbis egyesek számára...
Igen, igazad van.
Kíváncsi lennék, hogy őket mennyire töri meg az ilyen fajta megalázás. Annyira más a kultúrájuk.
De ha jobban belegondolok, ott talán még durvább ezeknek az értelmezése. Pl. ott van Japán és a szepuku.
Na, de túl messzire mentem a gondolatokkal, hagyom is. :)
Megjegyzés küldése