2008. október 25.
Sajnos az van, hogy kicsit elcsúsztam a tesztjavítással. Tegnap megvolt a második turnus, így 78 már kész, a mai utolsó, 45 darab teszt viszont még itt vár érintetlenül. Meglett volna simán, de közbejött a Home Coming Day, azaz az öregdiák találkozó, ami délelőtt 11-től délután 4-ig tartott.Jó volt, csak leszívta az összes energiámat. Most, hogy kicsit aludtam, este nyolc és tíz között, még kevesebb esélyét látom annak, hogy ma elővegyem ezeket a teszteket. Filmet akarok nézni, de a férjem nem ad. :-) Kénytelen leszek előkaparni a DVD gyűjteményünkből valamit, vagy írni egy blogbejegyzést...
Ez az öregdiák találkozó egy elég szép hagyomány. Amennyire én tudom, Magyarországon ilyen nincs, legalábbis nem ebben a formában.
A mi egyetemünkön minden évben megrendezik.
Ne olyanra gondoljatok, mint az otthoni osztálytalálkozók! A jelenlegi diákok a szervezők, a költségeket pedig a tanszék állja. Általában egy vacsora szokott lenni, valahol Szöulban, tavaly is ilyen volt. Ebben az évben viszont félnapos volt a program, és már kb. 1 hónapja szervezték a diákok. Hogy a szervezés miből állt pontosan, azt sajnos nem tudom, csak annyit láttam, hogy a gyerekek hetek óta lelkesen plakátokat készítenek, ragasztgatnak, és nagy lázban égnek.
Ma 11-kor, a kezdéskor persze még minden a feje tetején állt, de mire az első vendégek megérkeztek, már összekaptuk magunkat. 20 éves a magyar tanszék, tehát elviekben sok-sok ember jöhetett volna, akár 4-500 is, de azért ennyien nem voltak. Kb. 30-40 öregdiák jött el és ugyanennyi mostani. (Nagyon messze van az egyetem a várostól, és ma elég csúnya idő is volt.) Ajándékként mindenki kapott egy fekete baseball sapkát, amire sárga betűkkel a HU, Magyarország, illetve a HUFS felirat került. A Vendégkönyvbe minden öregdiák beírta a nevét, kaptak kitűzőt, és aki akart, az egy borítékban adhatott egy kis adományt a mostani diákoknak. Úgy tudom, ez a pénz arra szolgál, hogy a nagyon tehetséges diákokat jutalmazzák vele.
A kitűzőre a név mellé természetesen felkerült az is, hogy ki, mikor kezdte az egyetemet.
Ez Koreában fontosabb mindennél, mert ez alapján tudják, az illetővel milyen viszonyban kell lenniük. Hihetetlen, de ilyen dolgokat számon tartanak, még akkor is, amikor már réges-régen befejezték az egyetemet. Sohasem fogom megérteni. (Na jó, ennyi itt töltött év után már nem lep meg.)
Az első generációsok, azaz akik 1988-ban kezdtek, viszonylag sokan voltak. Kb. 8-an jöttek el közülük. Természetesen ők voltak a legkiemeltebb vendégek, ezt azért eléggé lehetett érezni. Nem tudom pontosan, 1988-ban hány diákkal indult a szak, de nyilván sokkal kevesebbel, mint a mostani években. (Jelenleg 35-40 fő jön évente magyar szakra). Persze ők már nem nagyon tudnak magyarul, viszont nagyon aranyosak voltak, amikor próbáltak egy-egy szót kihallani, ismételgetni a beszélgetésekből. Egyébként az első két évfolyamból került ki 3 jelenlegi óraadó tanárunk, később talán már nem volt szabad hely. :-)
Ilyenkor mindenki beszámol arról röviden, mi történt vele, amióta végzett az egyetemen. Kicsit biztatás ez a mostani diákok számára. Van híres pilótánk, regényírónk, katonatisztünk, politikusunk, tehát jó eséllyel belőlük is lehet valami. :-)
Hatalmas ebéd volt, majd kvízműsor, afféle Ki tud többet Magyarországról?, olyan rettenetesen nehéz kérdésekkel például, hogy ki volt az első királyunk, hány nagy folyónk van, illetve mi is pontosan Petőfi keresztneve. A teszt az én művem volt. :-) Annyiban nehezítettünk a dolgon, hogy én olvastam fel magyarul a kérdéseket, így az öregdiákoknak nem csak a válasz okozott nehézséget, hanem a kérdés megértése is. Ennek ellenére elég szépen szerepeltek. Persze volt tétje, Tokaji bor, Unicum járt egy-egy helyes válaszért a nyerteseknek.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy még sohasem láttam a diákjaimat ilyen lelkesen jelentkezni, eddig nem is tudtam, hogy így is tudnak. Most hetekig ezzel fogom húzni őket, az tuti.)
A kvíz és a tombola után a diákjaink meglepetése az öregeknek az volt, hogy régi képekből diavetítést rendeztek. Jól mulattak magukon az egykori diákok.
Én mondjuk teljesen besokalltam, amikor egyszer csak megmutatták az egyik gyerekkori fotómat, amin kb. 3 éves vagyok. Eddig azt gondoltam, hogy ezt a fotót kizárólag a családom birtokolja. Az egész vetítés alatt azon agyaltam, ezt vajon hogyan szerezték meg. Arra emlékszem, hogy egyszer a diákokkal fotókat nézegettünk, és akkor egy pillanatra megmutattam nekik, de nem gondoltam volna, hogy ezzel HUFS-közkinccsé nyilvánítják. Rémlik, hogy valaki lefotózta a fotót a mobiljával, de azt azért nem hittem, hogy egyszer egy kivetítőn látom magam, három évesen, ducin és eléggé morcosan. (A képnek külön története van egyébként, épp ezért nagyon kedves nekem.) A nővéremnek itt üzenem: igen Évike, ez az a kép, amin Te ülhettél, nekem viszont állnom kellett, a kis kopott cipőmben, az oviban. Tehát Te is be lettél most mutatva az egyetemen. Ha tavasszal jössz, már ismerni fognak! :-)
Persze itt az ilyen egyáltalán nem meglepő. Gyakorlatilag minden infó, amit megszereznek rólam, az futótűzként terjed el közöttük. (Erről most tudnék ám írni jó kis sztorikat, de be akarom fejezni a mai nap leírását.)
Végezetül a tánccsoportunk táncolt egy rövidet. Hát... aranyosak voltak.
Ami nagy öröm számomra: olyan régóta vagyok itt, hogy már végre nekem is vannak öregdiákjaim. És! Természetesen ők beszélnek a legjobban magyarul. :-)
Két plakátot láthattok, az egyikre a kis asszisztensünk csak mosolyogva azt mondta, "óvodástalálkozóra készült". A másik sem sokkal különb, de nekem nagyon tetszenek. Tökéletesen bemutatják diákjaink lelkivilágát. Fiatalok, jólelkűek, naivak és kedvesek.
Az alábbi faliújság többi képére sem árt vetni egy pillantást, majd rögtön utána gondoljunk egy magyar egyetemi hirdetőtáblára. Elég nagy a különbség, azt hiszem.
Kérem szépen, hogy az első plakáton lévő magyar zászlókat lengető koreai kislányt semmiképpen se hagyjátok ki! Tüneményes! :-)
A többi kép később.A mi egyetemünkön minden évben megrendezik.
Ne olyanra gondoljatok, mint az otthoni osztálytalálkozók! A jelenlegi diákok a szervezők, a költségeket pedig a tanszék állja. Általában egy vacsora szokott lenni, valahol Szöulban, tavaly is ilyen volt. Ebben az évben viszont félnapos volt a program, és már kb. 1 hónapja szervezték a diákok. Hogy a szervezés miből állt pontosan, azt sajnos nem tudom, csak annyit láttam, hogy a gyerekek hetek óta lelkesen plakátokat készítenek, ragasztgatnak, és nagy lázban égnek.
Ma 11-kor, a kezdéskor persze még minden a feje tetején állt, de mire az első vendégek megérkeztek, már összekaptuk magunkat. 20 éves a magyar tanszék, tehát elviekben sok-sok ember jöhetett volna, akár 4-500 is, de azért ennyien nem voltak. Kb. 30-40 öregdiák jött el és ugyanennyi mostani. (Nagyon messze van az egyetem a várostól, és ma elég csúnya idő is volt.) Ajándékként mindenki kapott egy fekete baseball sapkát, amire sárga betűkkel a HU, Magyarország, illetve a HUFS felirat került. A Vendégkönyvbe minden öregdiák beírta a nevét, kaptak kitűzőt, és aki akart, az egy borítékban adhatott egy kis adományt a mostani diákoknak. Úgy tudom, ez a pénz arra szolgál, hogy a nagyon tehetséges diákokat jutalmazzák vele.
A kitűzőre a név mellé természetesen felkerült az is, hogy ki, mikor kezdte az egyetemet.
Ez Koreában fontosabb mindennél, mert ez alapján tudják, az illetővel milyen viszonyban kell lenniük. Hihetetlen, de ilyen dolgokat számon tartanak, még akkor is, amikor már réges-régen befejezték az egyetemet. Sohasem fogom megérteni. (Na jó, ennyi itt töltött év után már nem lep meg.)
Az első generációsok, azaz akik 1988-ban kezdtek, viszonylag sokan voltak. Kb. 8-an jöttek el közülük. Természetesen ők voltak a legkiemeltebb vendégek, ezt azért eléggé lehetett érezni. Nem tudom pontosan, 1988-ban hány diákkal indult a szak, de nyilván sokkal kevesebbel, mint a mostani években. (Jelenleg 35-40 fő jön évente magyar szakra). Persze ők már nem nagyon tudnak magyarul, viszont nagyon aranyosak voltak, amikor próbáltak egy-egy szót kihallani, ismételgetni a beszélgetésekből. Egyébként az első két évfolyamból került ki 3 jelenlegi óraadó tanárunk, később talán már nem volt szabad hely. :-)
Ilyenkor mindenki beszámol arról röviden, mi történt vele, amióta végzett az egyetemen. Kicsit biztatás ez a mostani diákok számára. Van híres pilótánk, regényírónk, katonatisztünk, politikusunk, tehát jó eséllyel belőlük is lehet valami. :-)
Hatalmas ebéd volt, majd kvízműsor, afféle Ki tud többet Magyarországról?, olyan rettenetesen nehéz kérdésekkel például, hogy ki volt az első királyunk, hány nagy folyónk van, illetve mi is pontosan Petőfi keresztneve. A teszt az én művem volt. :-) Annyiban nehezítettünk a dolgon, hogy én olvastam fel magyarul a kérdéseket, így az öregdiákoknak nem csak a válasz okozott nehézséget, hanem a kérdés megértése is. Ennek ellenére elég szépen szerepeltek. Persze volt tétje, Tokaji bor, Unicum járt egy-egy helyes válaszért a nyerteseknek.
(Csak zárójelben jegyzem meg, hogy még sohasem láttam a diákjaimat ilyen lelkesen jelentkezni, eddig nem is tudtam, hogy így is tudnak. Most hetekig ezzel fogom húzni őket, az tuti.)
A kvíz és a tombola után a diákjaink meglepetése az öregeknek az volt, hogy régi képekből diavetítést rendeztek. Jól mulattak magukon az egykori diákok.
Én mondjuk teljesen besokalltam, amikor egyszer csak megmutatták az egyik gyerekkori fotómat, amin kb. 3 éves vagyok. Eddig azt gondoltam, hogy ezt a fotót kizárólag a családom birtokolja. Az egész vetítés alatt azon agyaltam, ezt vajon hogyan szerezték meg. Arra emlékszem, hogy egyszer a diákokkal fotókat nézegettünk, és akkor egy pillanatra megmutattam nekik, de nem gondoltam volna, hogy ezzel HUFS-közkinccsé nyilvánítják. Rémlik, hogy valaki lefotózta a fotót a mobiljával, de azt azért nem hittem, hogy egyszer egy kivetítőn látom magam, három évesen, ducin és eléggé morcosan. (A képnek külön története van egyébként, épp ezért nagyon kedves nekem.) A nővéremnek itt üzenem: igen Évike, ez az a kép, amin Te ülhettél, nekem viszont állnom kellett, a kis kopott cipőmben, az oviban. Tehát Te is be lettél most mutatva az egyetemen. Ha tavasszal jössz, már ismerni fognak! :-)
Persze itt az ilyen egyáltalán nem meglepő. Gyakorlatilag minden infó, amit megszereznek rólam, az futótűzként terjed el közöttük. (Erről most tudnék ám írni jó kis sztorikat, de be akarom fejezni a mai nap leírását.)
Végezetül a tánccsoportunk táncolt egy rövidet. Hát... aranyosak voltak.
Ami nagy öröm számomra: olyan régóta vagyok itt, hogy már végre nekem is vannak öregdiákjaim. És! Természetesen ők beszélnek a legjobban magyarul. :-)
Két plakátot láthattok, az egyikre a kis asszisztensünk csak mosolyogva azt mondta, "óvodástalálkozóra készült". A másik sem sokkal különb, de nekem nagyon tetszenek. Tökéletesen bemutatják diákjaink lelkivilágát. Fiatalok, jólelkűek, naivak és kedvesek.
Az alábbi faliújság többi képére sem árt vetni egy pillantást, majd rögtön utána gondoljunk egy magyar egyetemi hirdetőtáblára. Elég nagy a különbség, azt hiszem.
Kérem szépen, hogy az első plakáton lévő magyar zászlókat lengető koreai kislányt semmiképpen se hagyjátok ki! Tüneményes! :-)
4 hozzászólás:
Nagyon jó kis élmény lehet ezeket a lelkes ázsiai gyerekeket oktatni. Mennyi, mennyi érdekes dolgot lehet nekik mesélni, hiszen tiszta lappal indulnak Magyarországgal kapcsolatban.
(Martalóc)
De most tényleg. Ahogy nézem ezt a plakátot. Hát. Nem tudom, de hány éves gyerekek járnak ott egyetemre? Vidám, meg jópofa, csak kicsit ...
Hagyjuk.
Martalóc
Szerintem nincs abban semmi rossz, hogy ők ilyenek. Sőt! Igazából én csakis a jó oldalát látom ennek.
Szívesebben tanítom őket, mint az otthoni, enyhén szólva kiégett egyetemistákat. Bár velük sem volt semmi bajom annak idején, leszámítva az első két órát, amikor meg kellett küzdenem azért, hogy tiszteljenek, tanárnak tekintsenek, és a csajok ne akarjanak rivalizálni velem.
(Túl fiatalnak találtak ugyanis, a 10 éves korkülönbség ellenére...)
Ez itt Ázsia. Amikor megítéled az itteni diákokat, próbálj arra gondolni, hogy nem feltétlenül az a normális, ami magyar, vagy európai. Szerencsére nincs igazán törvény arra, hogy hogyan kell viselkedni egyetemistaként.
Én például csodálkozom azon, hogyan tudnak ilyen nyomás alatt ennyire lelkesek és naivak maradni, ilyen sokáig. De örülök neki, hogy képesek rá. Sokat tanulhat tőlük az ember.
Jó, jó. Én is igazán kedvelem az ázsiaiakat. Tök jó a humoruk. Vagyis annak a néhánynak, akit ismerek, jó a humora.
A lelkesedésük jó. Meg minden jó. Csak a plakátot éreztem kicsit gyermetegnek. De lehet, hogy igazad van, és nálunk van túl fekete-fehér világ. Azt azért elhiheted, hogy Pesten igen furán mutatnának ezek a plakátok egy tanszéken. :)
Megjegyzés küldése