2008. november 10.
Kár is lenne szépíteni, ez a hétvége nem úgy sikerült, ahogy terveztük. Bár panaszkodni nincs okom, hiszen láttam végre a Bulguksát, és még mindig élek.
Igazából már a péntek reggeli induláskor akadtak kis problémák, ugyanis kiderült, hogy valamit elnéztünk, és a Dae Jang Geum park nem is dél felé van, hanem északra. Rövid tanakodás után lemondtunk a park megtekintéséről, majd elindultunk Gyeongju felé.
Még ezen a napon megnéztük a Millennium parkot, majd kerestünk egy jó kis hotelt, és finomat ettünk egy jó étteremben.
A szombati eső nem vette el a kedvünket a Bulguksától, felvettük a Jejun vásárolt esőkabátunkat, és jókat szórakoztunk azon, hogy semmit sem látunk a hatalmas kapucnitól. A templom majdnem olyan szép volt, mint képzeltem. Pontosabban a táj, a falevelek színei, a környezet volt az, ami nagyon tetszett. Tényleg kár lett volna kihagyni.
Aztán kitaláltuk, hogy megnézzük a templom közelében található Seokguram grottót.
Na, ez rossz döntésnek bizonyult...
Kis autónkkal, Limivel vidáman mentünk felfelé a hegyi úton, az eső szakadt, az út csúszott. Mi persze nem törődtünk mindezzel, találgattuk, milyen lehet ez a grotto, közben meg almát ettünk.
Aztán jött egy éles balkanyar, és jött egy autó is, csak épp nem a saját sávjában, hanem a miénkben. Csak csúszott, csúszott, és nyilvánvaló volt a helyzet: ez most itt egy ütközés lesz, és ez ellen most nem tehetünk semmit. Az a néhány tizedmásodperc, ami alatt mindez történt, csak arra volt elég, hogy várjuk a csattanást. Nem mondhatnám, hogy életem legvidámabb pillanatai voltak.
Furcsa, de azt valahogy éreztem, hogy azért ezt túl fogjuk élni.
Aztán jött az ütközés, én állítólag szépen repültem előre, majd hátra. Az öv szerencsére védett. A kesztyűtartó ajtaja az ölemben landolt, az almám eltűnt, a fejem hatalmasat rándult és a mellkasom iszonyatosan fájt. Ültünk kicsit, egymásra néztünk, láttuk, hogy egyben vagyunk, majd automatikusan benyomtam a vészvillogót. Az István mindig figyelmeztet erre, ha valami gond van, így az ütközés után kb. 3 másodperccel már nyomtam is a gombot. Nem akartam, hogy valaki még hátulról is belénk jöjjön. Mindig érdekelt, hogy vajon milyen típusú ember vagyok. Olyan, aki elveszti a fejét és leblokkol ilyen esetben, vagy a másik típus, aki cselekszik. Most már ezt is tudom.
Kiszálltunk, fotóztunk, szédelegtünk és persze próbáltuk intézni a dolgokat. Elég nehéz ilyenkor koncentrálni. Azért gyorsan letoltuk az autókat az útról, telefonáltunk egy koreai kollégámnak, áztunk az esőben, vártuk a rendőröket, sajnáltuk az autónkat, és örültünk, hogy élünk.
A másik autóban egy idősebb házaspár ült, egy 10 év körüli kisfiúval. Kb. százszor kértek bocsánatot, természetesen elismerték, hogy az ő hibájuk volt az egész, és már hívták is a biztosítójukat.
Ilyen esetekben hihetetlenül olajozottan mennek a dolgok itt, Koreában.
20-30 percen belül jöttek a rendőrök, majd az autószállító autók is. Felvették az adatokat, bevittek minket a legközelebbi irodába, és ott kicsi idő után már meg is kaptuk a csereautót.
Mindezek után tanácstalanul és teljesen elázva bóklásztunk a városban, ettünk egy gyorsétteremben, majd visszamentünk a szállodába, és próbáltuk átbeszélni, hogy mi történt. Az egész olyan hihetetlen volt.
Az előre eltervezett programok teljesen értelmüket veszítették, már semmi nem volt fontos vagy érdekes. Vasárnap reggel hazajöttünk.
Ma este, tanítás után jelentkeztünk a kórházban, két okból is. Egyrészt, mert minden porcikánkban érezzük a balesetet, másrészt mert kötelező. Azt gondoltuk, elvégeznek néhány vizsgálatot, előírnak egy kezelést, aztán majd bejárogatunk valamilyen terápiára.
Ehhez képest kedvesen, de elég határozottan berendeltek minket minimum szombatig, ma estére még kaptunk haladékot, hogy elrendezzük a dolgainkat, de holnap reggel, 8.30-kor jelentkeznünk kell a kórházban.
Összepakoltam kis kórházi túlélőkészletünket, elrendeztem az óráimat (magyar kollégám segítségével), tudattuk a családdal, hogy nem leszünk egy darabig, most pedig megyünk aludni.
Hajnali fél 5-re mindezt sikerült elintézni, de semmi gond, holnap majd kipihenem magam a kórházban.
Senki se szomorkodjon, hogy nem leszek a héten, mert utána mindenképpen megírom jó kis koreai kórházi élményeimet. Szerintem lesz néhány érdekes szituáció.
Tehát akkor viszlát vasárnap! :-)
És még valami. Az almát, amit ettem, végül a csomagtartóban találtuk meg. Ütközéskor a hátsó ülés háttámlája ugyanis leszakadt, így az alma szabadon repülhetett, amerre csak akart.
Limikénk most ilyen. :-(((
Igazából már a péntek reggeli induláskor akadtak kis problémák, ugyanis kiderült, hogy valamit elnéztünk, és a Dae Jang Geum park nem is dél felé van, hanem északra. Rövid tanakodás után lemondtunk a park megtekintéséről, majd elindultunk Gyeongju felé.
Még ezen a napon megnéztük a Millennium parkot, majd kerestünk egy jó kis hotelt, és finomat ettünk egy jó étteremben.
A szombati eső nem vette el a kedvünket a Bulguksától, felvettük a Jejun vásárolt esőkabátunkat, és jókat szórakoztunk azon, hogy semmit sem látunk a hatalmas kapucnitól. A templom majdnem olyan szép volt, mint képzeltem. Pontosabban a táj, a falevelek színei, a környezet volt az, ami nagyon tetszett. Tényleg kár lett volna kihagyni.
Aztán kitaláltuk, hogy megnézzük a templom közelében található Seokguram grottót.
Na, ez rossz döntésnek bizonyult...
Kis autónkkal, Limivel vidáman mentünk felfelé a hegyi úton, az eső szakadt, az út csúszott. Mi persze nem törődtünk mindezzel, találgattuk, milyen lehet ez a grotto, közben meg almát ettünk.
Aztán jött egy éles balkanyar, és jött egy autó is, csak épp nem a saját sávjában, hanem a miénkben. Csak csúszott, csúszott, és nyilvánvaló volt a helyzet: ez most itt egy ütközés lesz, és ez ellen most nem tehetünk semmit. Az a néhány tizedmásodperc, ami alatt mindez történt, csak arra volt elég, hogy várjuk a csattanást. Nem mondhatnám, hogy életem legvidámabb pillanatai voltak.
Furcsa, de azt valahogy éreztem, hogy azért ezt túl fogjuk élni.
Aztán jött az ütközés, én állítólag szépen repültem előre, majd hátra. Az öv szerencsére védett. A kesztyűtartó ajtaja az ölemben landolt, az almám eltűnt, a fejem hatalmasat rándult és a mellkasom iszonyatosan fájt. Ültünk kicsit, egymásra néztünk, láttuk, hogy egyben vagyunk, majd automatikusan benyomtam a vészvillogót. Az István mindig figyelmeztet erre, ha valami gond van, így az ütközés után kb. 3 másodperccel már nyomtam is a gombot. Nem akartam, hogy valaki még hátulról is belénk jöjjön. Mindig érdekelt, hogy vajon milyen típusú ember vagyok. Olyan, aki elveszti a fejét és leblokkol ilyen esetben, vagy a másik típus, aki cselekszik. Most már ezt is tudom.
Kiszálltunk, fotóztunk, szédelegtünk és persze próbáltuk intézni a dolgokat. Elég nehéz ilyenkor koncentrálni. Azért gyorsan letoltuk az autókat az útról, telefonáltunk egy koreai kollégámnak, áztunk az esőben, vártuk a rendőröket, sajnáltuk az autónkat, és örültünk, hogy élünk.
A másik autóban egy idősebb házaspár ült, egy 10 év körüli kisfiúval. Kb. százszor kértek bocsánatot, természetesen elismerték, hogy az ő hibájuk volt az egész, és már hívták is a biztosítójukat.
Ilyen esetekben hihetetlenül olajozottan mennek a dolgok itt, Koreában.
20-30 percen belül jöttek a rendőrök, majd az autószállító autók is. Felvették az adatokat, bevittek minket a legközelebbi irodába, és ott kicsi idő után már meg is kaptuk a csereautót.
Mindezek után tanácstalanul és teljesen elázva bóklásztunk a városban, ettünk egy gyorsétteremben, majd visszamentünk a szállodába, és próbáltuk átbeszélni, hogy mi történt. Az egész olyan hihetetlen volt.
Az előre eltervezett programok teljesen értelmüket veszítették, már semmi nem volt fontos vagy érdekes. Vasárnap reggel hazajöttünk.
Ma este, tanítás után jelentkeztünk a kórházban, két okból is. Egyrészt, mert minden porcikánkban érezzük a balesetet, másrészt mert kötelező. Azt gondoltuk, elvégeznek néhány vizsgálatot, előírnak egy kezelést, aztán majd bejárogatunk valamilyen terápiára.
Ehhez képest kedvesen, de elég határozottan berendeltek minket minimum szombatig, ma estére még kaptunk haladékot, hogy elrendezzük a dolgainkat, de holnap reggel, 8.30-kor jelentkeznünk kell a kórházban.
Összepakoltam kis kórházi túlélőkészletünket, elrendeztem az óráimat (magyar kollégám segítségével), tudattuk a családdal, hogy nem leszünk egy darabig, most pedig megyünk aludni.
Hajnali fél 5-re mindezt sikerült elintézni, de semmi gond, holnap majd kipihenem magam a kórházban.
Senki se szomorkodjon, hogy nem leszek a héten, mert utána mindenképpen megírom jó kis koreai kórházi élményeimet. Szerintem lesz néhány érdekes szituáció.
Tehát akkor viszlát vasárnap! :-)
És még valami. Az almát, amit ettem, végül a csomagtartóban találtuk meg. Ütközéskor a hátsó ülés háttámlája ugyanis leszakadt, így az alma szabadon repülhetett, amerre csak akart.
Limikénk most ilyen. :-(((
11 hozzászólás:
Van védőangyalod :) Remélem a kórház tényleg csak pihenés lesz.
Egy ismeretlen, de állandó olvasód :)
Hát ez a túra igen rossz volt. De, az a lényeg, hogy nem lett baj.
Martalóc
Örülök, hogy nem történt komolyabb baj. Vigyázzatok magatokra!
úgy látszik nem is olyan nehéz belekerülni egy ilyen balesetbe Koreában. Igaz, hogy mi csak koccantuk, de azért nem hiányzott az élmény, főleg, hogy Szöulban az esti csúcsforgalom volt éppen és kb. 2 óráig intézték a papírkat. Örülök, hogy ép bőrrel megúsztátok, a kocsi állapotából ítélve, azért ez komoly volt.
K.F.
uhh, tényleg jó, hogy egyben vagytok. kiakasztó, ahogy ők mennyire nem tudnak vezetni.
de akkor így nem is láttátok a Seokguramot, pedig az a legszebb.
jujjj, még jó h "ennyivel" megúsztátok! eléggé olaszosan vezetnek itt koreában is : (, vagy talán még jobban semmibe veszik a szabályokat.... a buszon is mindig jobbnak látom bekapcsolni a biztonsági övet...!
Jobbulást!
Nóra
Köszönöm szépen, a biztatásokat! Viszonylag jól vagyunk, és most kaptunk egy kis kimenőt is.
Igen, talán tényleg kicsit furcsán vezetnek itt, bár én úgy gondolom, az ilyen balesetek bárhol, bárkivel megeshetnek. És esett az eső, csúszott az út. Szóval nekem egy percig sem jutott eszembe, hogy komolyan hibáztassam a másik sofőrt. Ez most így jött össze.
Ma voltunk MRI vizsgálaton egy másik kórházban. Ott aztán láttunk félelmetes dolgokat, össze-vissza tört embereket. Úgy érzem, marha szerencsések voltunk.
Szombaton talán már itthon leszünk! Addig is minden jót, mindenkinek!
Csak most olvasom, örülök, hogy nem történt komolyabb bajotok!
Köszönjük, titokzatos "tt". :-)
Bocsánat a titokzatosságért. :)
Már jóideje olvasom a blogodat nagy élvezettel, bár rendszertelenül.
Nagyon szeretem, sokat tanultam belőle, de mivel személyesen is ismerjük egymást (távolról), egyenlőtlen dolognak tartanám a teljes aláírást, hiszen te nem tudsz semmit rólam. :)
Értem. Akkor maradjunk ennyiben. :-)
Megjegyzés küldése