Kórházi élmények - 1. nap

2008. november 13.

2008. november 11. kedd

Reggel kis késéssel ugyan, de szépen jelentkeztünk 5 napra való kórházi motyónkkal a rendelőben. Fogalmunk sem volt, mi lesz, hol alszunk majd, külön szobában, vagy nem, mit csinálnak majd velünk, de kérdezni persze nem nagyon mertünk, meg nem is tudtunk igazán, így csak türelmesen várakoztunk.
9-kor beindult az élet. Először EKG volt, amitől rettenetesen féltem, mivel nem tudtam, mi az. Korábban még soha nem voltam ilyenen. Csak láttam, hogy a szívem köré teszik a kis tappancsokat, gondoltam, na, most jön valami elektrosokk. Rémes az, amikor az ember nem tudja, mire számítson. Csak akkor jöttem rá, hogy mi történik, amikor egy kis papír kijött a gépből. Ez valahogy ismerős volt.
Ezután, már egy másik helyen, hirtelen letámadtak egy kérdéssel: Odi áppájó? – mindkét szót ismertem külön-külön, így szépen megmutogattam, hol fáj. A nyakam, a hátam, a derekam, a karom, a mellkasom. Nagyjából ennyi. Van ugyan a sípcsontomon egy hatalmas fekete folt, meg tele vagyok horzsolásokkal és véraláfutással a hasam alatt, ahol az öv volt, de ilyenekkel igazán nem akartam őket fárasztani. Ezek elmúlnak majd maguktól.
A kellemes rész következett. Meleg dolgokat tettek a derekam, a nyakam és a hátam alá, utána a nyakamat valami elektromos dologgal masszírozták, majd az egész hátamra kerültek tappancsok, amik szerintem vízzel masszíroztak, de az István szerint az is elektromos valami volt. Kb. 30-40 perces volt a kezelés. Határozottan szerettem, leszámítva az utolsó részt, amikor jött egy pasi, megnyomogatta a nyakamat, majd azt mondta: RELAX!, (amitől persze rögtön görcsbe rándultam), és egy hatalmasat roppantott a nyakamon. Aztán még egyet.
Elég jól rám ijesztett, de utána sokkal jobban tudtam a nyakamat forgatni. Tud valamit a fickó!
A kezelés után megkaptuk a szobánkat, ami egész kellemes, csak ketten vagyunk benne. Kaptunk vicces kis pizsamát is, rám hatalmas, az Istvánra viszont kicsi. A szoba elfoglalása után nagyon vidámak voltunk, egészen addig, amíg meg nem kaptuk az első injekciónkat, majd az infúziót(!). Ez utóbbi elég durva, ha azt nézzük, hogy tulajdonképpen csak megfigyelésen vagyunk bent. De e tekintetben elég hajthatatlanok: napi két injekció, 1 infúzió, és egy csomó gyógyszer reggel, délben és este. (A gyógyszereket én a hátizsákomba rejtem, István szépen beszedi őket, alszik is tőlük folyamatosan.)
Próbáltunk alkudozni, hogy legalább az infúziót ne kelljen kapni, mivel az 3-4 óra magatehetetlenség naponta, de szerintük rendkívül fontos, hogy az izmaink rendbe jöjjenek, és ehhez mindenképpen szükséges ez a csodaszer.
Kicsit kezdek attól félni, hogy mire kikerülünk innen, valóban beteg leszek… A betervezett sok vizsgálat biztosan kimutat majd valamit. Vagy ha nem, akkor majd én képzelek be magamnak valamit, ennyi injekció, infúzió és kezelés után.
A kórház egyébként elég kicsi, kb. 10 beteg van, nagyon családias a légkör. A látogatók ki-be mászkálnak még este 10-kor is. Van egy néni, aki főz nekünk, igazi koreai menü van. Kicsit félek a nénitől, elég szigorúnak tűnik. Amikor a vacsorát hozta (mindketten aludtunk éppen, mert szerintem valamilyen altatót kevertek az infúzióba), rendre utasított minket, mert meglátta a padlón a papucsainkat. Márpedig itt nem szabad papucsot viselni, le kell venni a bejárat előtt. Mivel itt ő a főnök, nem nagyon merünk ellenkezni. Azóta zokniban közlekedünk, a papucsot meg jól eldugtuk az ágy alá. Csak akkor hordjuk, ha ő már nincs itt. :-)
Nagyjából ennyi történt ma. Dolgoztam is 4-5 órát este, dolgozatokat javítottam. Szerencsére van bőven meló, amit tudok itt is csinálni.
Már ha jut rá időm a szimpla „megfigyelés” alatt...

(Nem tudom, a többi napról mikor tudok majd írni. Ha minden jól megy, szombaton már itthon leszünk. Most csak 3 óra kimenőt kaptunk.)