2008. november 14.
Megint elszöktünk, de most csak egy órácskánk van. Kettő bejegyzés is lesz most. Holnap tárgyalunk a biztosítóval és az orvossal. Nem tudom, sikerül-e hazajönni. Lehet, hogy csak hétfőn. Vagy csak jövőre! :-) Aki szabadlábon van, annak jó szórakozást a hétvégén!
2008. november 12. szerda
Van abban valami félelmetes, amikor reggel hétkor kivágódik az ajtó, és mire feleszmél az ember, már ott is egy tálca az asztalkáján, kimchilevessel, egy tálka rizzsel, kimchivel és tükörtojással. És ott a félelmetes néni, aki hajthatatlan, és nem lehet azt mondani neki, hogy én most ezt képtelen vagyok megenni.
Egyrészt azért, mert leghamarabb 10-11 óra körül szoktam reggelizni, másrészt pedig, mert akkor is maximum egy pirítóst tudok magamba erőltetni.
Most pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy lapátolom befelé a rizst meg a tojást, nehogy sértődés legyen a dologból. A kimchilevest képtelen voltam megenni.
Mindezek után István összeszedte minden koreai tudását, udvariasságát és bátorságát, és megkérte a nénit, hogy holnaptól ne hozzon nekünk semmit reggelire. Hamarosan meglátjuk, megértette-e.
Ez után a kaland után kicsit próbáltunk aludni. Ez nem nagyon akart összejönni, ugyanis nyolckor a nővér berontott az ajtón. Csak ránéztem a kis dobozára, és már kérdezés nélkül fordultam a hasamra, hogy beadja az injekciót. Aztán jött az infúzió. Már nem is ellenkeztem. Hihetetlen, hogy háromszor voltam vécén, 3 óra alatt. Nem tudom, mit tesznek ebbe a folyadékba... Mindenesetre elég szerencsétlen mutatvány úgy pisilni, hogy közben tartanom kell az infúziós flakont magasan a fejem fölé az egyik kezemmel.
Persze megérkezett az első rossz hír, ami előjele lehet az 5 nap utáni teljes lebetegedésnek, amit tegnap megjósoltam. Kiderült, hogy az István EKG eredménye nem a legjobb, így őt valamikor elviszik egy másik kórházba (ahol profibb gépek vannak), hogy megismételjék a vizsgálatot. Azt mondták, ne izguljon, semmi komoly, de hát ugye mindig így kezdődik.
Ő persze meg van győződve arról, hogy elcserélték a papírjainkat, és valójában az én szívemmel van gond, egyrészt azért, mert nyáron ő volt ilyen vizsgálaton, meg korábban többször is, és soha nem volt semmi problémája, másrészt azért, mert az én vérnyomásom és pulzusom van mindig az egekben. Majd meglátjuk, mi lesz.
Mindenesetre már szóltam a kollégámnak, Sándornak, hogy ha szombaton nem akarnak minket kiengedni, akkor vigyen haza bennünket saját felelősségére. Ez neki is érdeke, ha nem akar hetekig helyettem is dolgozni. Azt mondta, rendben. :-)
Délután persze a fizikoterápiás kezelés következett. Ebben volt egy kis furcsaság. Én már rég kész voltam az infúzióval, vidáman üldögéltem az ágyamon, de mégis az Istvánt vitték el, infúzióstól. Én csak két órával később kerültem sorra. Ki érti, mi ebben a logika. Ugyanarról a kezelésről van szó, ugyanott, ugyanazokkal az orvosokkal és nővérekkel.
Sándor hozott nekünk gulyáslevest, úgyhogy összeszedtük minden bátorságunkat, és megkértük a nénit, estére melegítse meg nekünk. Könnyen beleegyezett. De amikor azt mondtuk, egyen belőle ő is, heves tiltakozásba kezdett. Vajon mit gondol rólunk és a levesünkről? :-) Ezt sem tudjuk meg.
Próbálok legalább egy mosolyt kicsalni tőle, de nem sikerül. Pedig már bevetettem mindent, a szegény elesett kislánytól, a koreaiul nem értő külföldiig mindent. Kemény dolog.
Más egyéb nem volt. Ma már nem szórakozunk olyan jól a pizsinken, magunkon és a dolgokon. Fáj újra a mellkasom is. Tényleg van abban valami, hogy egy baleset után szép lassan jönnek ki a problémák. Remélem azért, hogy nem lesz semmi komoly baj.
2008. november 12. szerda
Van abban valami félelmetes, amikor reggel hétkor kivágódik az ajtó, és mire feleszmél az ember, már ott is egy tálca az asztalkáján, kimchilevessel, egy tálka rizzsel, kimchivel és tükörtojással. És ott a félelmetes néni, aki hajthatatlan, és nem lehet azt mondani neki, hogy én most ezt képtelen vagyok megenni.
Egyrészt azért, mert leghamarabb 10-11 óra körül szoktam reggelizni, másrészt pedig, mert akkor is maximum egy pirítóst tudok magamba erőltetni.
Most pillanatok alatt azon kaptam magam, hogy lapátolom befelé a rizst meg a tojást, nehogy sértődés legyen a dologból. A kimchilevest képtelen voltam megenni.
Mindezek után István összeszedte minden koreai tudását, udvariasságát és bátorságát, és megkérte a nénit, hogy holnaptól ne hozzon nekünk semmit reggelire. Hamarosan meglátjuk, megértette-e.
Ez után a kaland után kicsit próbáltunk aludni. Ez nem nagyon akart összejönni, ugyanis nyolckor a nővér berontott az ajtón. Csak ránéztem a kis dobozára, és már kérdezés nélkül fordultam a hasamra, hogy beadja az injekciót. Aztán jött az infúzió. Már nem is ellenkeztem. Hihetetlen, hogy háromszor voltam vécén, 3 óra alatt. Nem tudom, mit tesznek ebbe a folyadékba... Mindenesetre elég szerencsétlen mutatvány úgy pisilni, hogy közben tartanom kell az infúziós flakont magasan a fejem fölé az egyik kezemmel.
Persze megérkezett az első rossz hír, ami előjele lehet az 5 nap utáni teljes lebetegedésnek, amit tegnap megjósoltam. Kiderült, hogy az István EKG eredménye nem a legjobb, így őt valamikor elviszik egy másik kórházba (ahol profibb gépek vannak), hogy megismételjék a vizsgálatot. Azt mondták, ne izguljon, semmi komoly, de hát ugye mindig így kezdődik.
Ő persze meg van győződve arról, hogy elcserélték a papírjainkat, és valójában az én szívemmel van gond, egyrészt azért, mert nyáron ő volt ilyen vizsgálaton, meg korábban többször is, és soha nem volt semmi problémája, másrészt azért, mert az én vérnyomásom és pulzusom van mindig az egekben. Majd meglátjuk, mi lesz.
Mindenesetre már szóltam a kollégámnak, Sándornak, hogy ha szombaton nem akarnak minket kiengedni, akkor vigyen haza bennünket saját felelősségére. Ez neki is érdeke, ha nem akar hetekig helyettem is dolgozni. Azt mondta, rendben. :-)
Délután persze a fizikoterápiás kezelés következett. Ebben volt egy kis furcsaság. Én már rég kész voltam az infúzióval, vidáman üldögéltem az ágyamon, de mégis az Istvánt vitték el, infúzióstól. Én csak két órával később kerültem sorra. Ki érti, mi ebben a logika. Ugyanarról a kezelésről van szó, ugyanott, ugyanazokkal az orvosokkal és nővérekkel.
Sándor hozott nekünk gulyáslevest, úgyhogy összeszedtük minden bátorságunkat, és megkértük a nénit, estére melegítse meg nekünk. Könnyen beleegyezett. De amikor azt mondtuk, egyen belőle ő is, heves tiltakozásba kezdett. Vajon mit gondol rólunk és a levesünkről? :-) Ezt sem tudjuk meg.
Próbálok legalább egy mosolyt kicsalni tőle, de nem sikerül. Pedig már bevetettem mindent, a szegény elesett kislánytól, a koreaiul nem értő külföldiig mindent. Kemény dolog.
Más egyéb nem volt. Ma már nem szórakozunk olyan jól a pizsinken, magunkon és a dolgokon. Fáj újra a mellkasom is. Tényleg van abban valami, hogy egy baleset után szép lassan jönnek ki a problémák. Remélem azért, hogy nem lesz semmi komoly baj.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése