2006. október 27.
Végre ez is megtörtént. Még nyáron kezdtem el odahaza teniszedzésekre járni, és eredetileg azt terveztem, visszatérve Koreába, azonnal folytatom azokat. Az élet azonban nem ilyen egyszerű. Teniszedzőm, a koreai "Nick", aki egyetemünk diákja és egyben az egyetemi teniszklub elnöke, nagyon nehezen adta meg magát. Mindig nagyon elfoglalt volt. Ezen a héten mégis sikerült összehoznunk az első edzést, remélem, most már nem lesz gond a többivel sem.
Az edzés kissé viccesen alakult. Először azért, mert amikor az edzőmmel angolul közöltem, hogy a kollégám nem tud jönni fordítani, láthatóan nagyon kétségbeesett. Én magam nem nagyon értettem mitől ijedt meg ennyire, gyorsan megnyugtattam, nagyon-nagyon kezdő vagyok, tanítson csak amit akar, nincs semmi probléma. Ő gyorsan megtanácskozta a dolgot a többi fiúval, közösen tanácstalanul néztek rám, aztán kicsit járkált jobbra-balra, végül kényszeredetten belekezdett az oktatásba. Azt hiszem, kicsit sok trauma érte egyszerre: külföldi, nem beszél koreaiul, tanár és nő.
Először a tenyerest gyakoroltuk. Egészen más technikával, mint otthoni edzőmmel, Dáviddal. Ezen egyébként már nyáron előre nevettünk is. Legfőképp azon, hogy majd ha hazamegyek, egészen furcsa dolgokat fogok művelni a pályán. (Valószínűleg az angol nyelv terén is lesz némi koreai akcentusom...)
Nick mondogatta a tenyeresnél: nem jó, little bit, amit én úgy értelmeztem, hogy üssek kisebbeket. Próbáltam is eleget tenni a kérésének, bár nem igazán értettem, miért akarja, hogy csak kicsit üssem meg a labdát. Gondoltam, biztosan csak a jó technikára ügyelünk most. Úgy a 15. borzalmas ütés után véletlenül nem figyeltem és nagyobbat ütöttem. Erre ő nagyon boldog volt. Akkor jöttem rá, hogy bizony alaposan félreértettük egymást. Az volt a problémája, hogy nem ütöm meg elég erősen a labdát. :)
Amikor elmagyaráztam neki, hogy félreértettem, gyorsan kért 5 perc szünetet. Mindezt 25 percnyi edzés után. Azt hiszem, kicsit sikerült megijesztenem, azt gondolhatta, hogy minden ilyen nehezen fog menni velem. Újabb tanácskozást tartott a fiúkkal...
A pálya mellett álldogált egy diáklány, akivel a szünetben rájöttünk, hogy mindketten beszélünk franciául. Az edzőm rögtön belelkesedett, hogy akkor a lány majd fordít nekem. De bizonygattam, hogy mindent értek, jó lesz az angol is, csak folytassuk. Azt hiszem örült volna, ha nem kell velem kommunikálnia. Sajnos ennyire félelmetes vagyok. :)
Utána már nem volt semmi érdekes. Kezdtem belejönni, láthatóan ő is megszokta a gondolatot, hogy egy csodabogárnak kell edzést tartania. (Pedig annyira igyekeztem normálisnak tűnni!)
Az edzés végén igazi koreai diák volt. Mélyen meghajolt előttem és megköszönte az edzést. Amikor az óradíjat adtam oda, csak nagyon nehezen fogadta el. Azt mondta, ha nekem szükségem van a pénzre, csak tartsam meg nyugodtan. Képes lenne ingyen tartani az edzést, ha én ezt elvárnám tőle. Hihetetlen. Azt gondolom, a lehető legjobb országot találtam meg ahhoz, hogy azt érezhessem, érdemes tanárnak lenni. Más kérdés, hogy soha nem használnám ki a diákjaimat.
Az edzés kissé viccesen alakult. Először azért, mert amikor az edzőmmel angolul közöltem, hogy a kollégám nem tud jönni fordítani, láthatóan nagyon kétségbeesett. Én magam nem nagyon értettem mitől ijedt meg ennyire, gyorsan megnyugtattam, nagyon-nagyon kezdő vagyok, tanítson csak amit akar, nincs semmi probléma. Ő gyorsan megtanácskozta a dolgot a többi fiúval, közösen tanácstalanul néztek rám, aztán kicsit járkált jobbra-balra, végül kényszeredetten belekezdett az oktatásba. Azt hiszem, kicsit sok trauma érte egyszerre: külföldi, nem beszél koreaiul, tanár és nő.
Először a tenyerest gyakoroltuk. Egészen más technikával, mint otthoni edzőmmel, Dáviddal. Ezen egyébként már nyáron előre nevettünk is. Legfőképp azon, hogy majd ha hazamegyek, egészen furcsa dolgokat fogok művelni a pályán. (Valószínűleg az angol nyelv terén is lesz némi koreai akcentusom...)
Nick mondogatta a tenyeresnél: nem jó, little bit, amit én úgy értelmeztem, hogy üssek kisebbeket. Próbáltam is eleget tenni a kérésének, bár nem igazán értettem, miért akarja, hogy csak kicsit üssem meg a labdát. Gondoltam, biztosan csak a jó technikára ügyelünk most. Úgy a 15. borzalmas ütés után véletlenül nem figyeltem és nagyobbat ütöttem. Erre ő nagyon boldog volt. Akkor jöttem rá, hogy bizony alaposan félreértettük egymást. Az volt a problémája, hogy nem ütöm meg elég erősen a labdát. :)
Amikor elmagyaráztam neki, hogy félreértettem, gyorsan kért 5 perc szünetet. Mindezt 25 percnyi edzés után. Azt hiszem, kicsit sikerült megijesztenem, azt gondolhatta, hogy minden ilyen nehezen fog menni velem. Újabb tanácskozást tartott a fiúkkal...
A pálya mellett álldogált egy diáklány, akivel a szünetben rájöttünk, hogy mindketten beszélünk franciául. Az edzőm rögtön belelkesedett, hogy akkor a lány majd fordít nekem. De bizonygattam, hogy mindent értek, jó lesz az angol is, csak folytassuk. Azt hiszem örült volna, ha nem kell velem kommunikálnia. Sajnos ennyire félelmetes vagyok. :)
Utána már nem volt semmi érdekes. Kezdtem belejönni, láthatóan ő is megszokta a gondolatot, hogy egy csodabogárnak kell edzést tartania. (Pedig annyira igyekeztem normálisnak tűnni!)
Az edzés végén igazi koreai diák volt. Mélyen meghajolt előttem és megköszönte az edzést. Amikor az óradíjat adtam oda, csak nagyon nehezen fogadta el. Azt mondta, ha nekem szükségem van a pénzre, csak tartsam meg nyugodtan. Képes lenne ingyen tartani az edzést, ha én ezt elvárnám tőle. Hihetetlen. Azt gondolom, a lehető legjobb országot találtam meg ahhoz, hogy azt érezhessem, érdemes tanárnak lenni. Más kérdés, hogy soha nem használnám ki a diákjaimat.
2 hozzászólás:
Nagyon tetszett a történet, kedves és jót nevettem. :)
Sajnos tenisz-karrierem itt véget is ért, mert hamar jött a rossz idő, tavasszal meg már nem tudott vállalni a fiú. Nyáron ugyan tanultam otthon, de még mindig csak a szerválás tanulásánál tartok. Minden évben 1-2 hónapnyi edzés nem éppen eredményes. Persze kicsit én is lusta vagyok szervezni ezt az egészet. Itt minden ilyesmihez dupla energia szükségeltetik, mint otthon. Jól meggondolja az ember, hogy mibe kezd.
De ismét jön a nyár! Bizakodó vagyok.
Csak férjen be a teniszütőm a bőröndbe! :-)
Megjegyzés küldése