útban a feminizmus felé

2006. október 6.

Azt gondolom, az a nő, aki egy év koreai élet után sem válik harcos feministává, már sohasem lesz az. Én mindig az ellentábort képviseltem (és akarom is), de bizony itt jócskán megnehezítik a dolgomat. Magyarországon még úgy gondoltam, ha kitartóan, szorgalmasan, keményen dolgozom, akkor el tudom érni azt, amit a férfiak. Sőt! Kis női praktikákkal, humorral, őszinteséggel még talán könnyebben is célt érek, mint ők. Mert egy nőtől jobban fogadják az ilyesmit.
Korea nem Magyarország. Kezdtem ezt már sejteni az első napokban, amikor engem minden további nélkül odébblöktek a metróban a férfiak, a férjemet viszont szép nagy ívben kikerülték. Mert ő ugye jó nagy és ráadásul idegen. De akkor még mindezt viccesnek találtam.
Ne értsen félre senki! Kedvesek velem itt, soha semmi rossz élmény nem ért, csak azért mert külföldi vagyok. Sőt! Megnéznek, rám mosolyognak, beszélgetni próbálnak velem. Tényleg sok-sok pozitív élmény ér minden nap.
De egyre érzékenyebb vagyok. Azt érzem, hogy mivel nő vagyok, a férfikollégáim nem vesznek komolyan. Egyszerűen el sem tudják képzelni, hogy fontos kérdésekről esetleg engem is megkérdezzenek. Keményen dolgozom, de ha hatszor ennyit dolgoznék, azzal sem érném el, hogy a másik magyar lektorral (aki férfi) egy szinten kezeljenek. Még talán meg is tudnám ezt bocsájtani nekik akkor, ha cserében nőként kezelnének. :) De igazából azt sem teszik. Valamiféle nemnélküli, semleges állapotba kerültem itt, 9000 kilométerre a hazámtól. Ez már valami utópia??? Kezdek meghasonulni kicsit. Most akkor se nő nem vagyok eléggé, se férfi?

Nem túl jó érzés ez, mit mondjak! Lázadozik a lelkem...