2007. október 11.
Ma a tanári étteremben halat ettem, és amíg a szálkákat szedegettem, volt némi időm nézelődni. Szeretek nézelődni. Mindig van valami érdekes. A forgalom elég nagy, mivel hatalmas az egyetem, mégis pillanatok alatt rá lehet jönni arra, hogy ki "új ember" nálunk. Rengeteg az árulkodó nyom.
Mivel én már igencsak réginek számítok itt, egészen normálisan tudok viselkedni. Persze tökéletesen normálisan sohasem fogok. :-)
És hogy miből tudom, hogy új valaki? Legfőképpen az arckifejezéséből. Az új külföldi tanárok rettentően bárgyú mosollyal közlekednek jobbra-balra. Általában valamelyik koreai tanár hozza őket el az étterembe, egyedül még nem nagyon mernek ilyen helyre bemenni. Már a tálcáknál, tányéroknál, pálcikáknál elkezdenek úgy viselkedni, mint "az elefánt a porcelánboltban." Csetlenek, botlanak, elfelejtik a rizses tálkát, feltartják a sort, és közben láthatóan roppant zavarban vannak. Az asztalhoz úgy mennek a tálcájukkal, mintha minimum egy kötélen kellene egyensúlyozniuk. Az ebédből szinte semmit nem esznek, mert azt sem nagyon tudják, mi az, ami a tálcájukon van. Mindennek furcsa íze van, a legtöbb dolog csíp, a kezük meg csak nem akarja természetesen fogni a pálcikát. Azt képzelik, hogy mindenki őket figyeli, és legfőképp az ügyetlenkedésüket a pálcikával. Hogy mindezt leplezzék, érdeklődést színlelve kérdezősködnek, kedélyesen beszélgetni próbálnak. Titokban pedig alig várják már, hogy túl legyenek ezen a tortúrán. Ne feledjük közben a hülye vigyort az arcukon. Ezt a "minden nagyon OK" kifejezést. Az egész épp azt hivatott leplezni, hogy igazából semmi sem OK. Minden zavaros, minden furcsa, szokatlan. Nem értenek semmit és senkit. Olyan, mintha újra hat évesek lennének, es ez lenne az első napjuk az iskolában.
Hogy miért írom le mindezt? Ma volt egy ilyen "újonc" az étteremben. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Hirtelen minden megelevenedett. Két évvel ezelőtt én is éppen ugyanígy viselkedtem. Rémes bevallani, de a hülye vigyor bizony nekem is ott volt az arcomon. És sehogysem tudtam mit kezdeni azzal a rengeteg kicsi tányérkával a tálcámon. Valamit mindig elfelejtettem. Gyakorlatilag hetekig nem is ettem normálisan.
Meg kellett volna mondani ma annak az új kollégának, hogy lesz ez majd jobb is. Csak ezen előbb mindenkinek át kell esnie. Legfőképpen a kényszeredett vigyorgáson...
Mivel én már igencsak réginek számítok itt, egészen normálisan tudok viselkedni. Persze tökéletesen normálisan sohasem fogok. :-)
És hogy miből tudom, hogy új valaki? Legfőképpen az arckifejezéséből. Az új külföldi tanárok rettentően bárgyú mosollyal közlekednek jobbra-balra. Általában valamelyik koreai tanár hozza őket el az étterembe, egyedül még nem nagyon mernek ilyen helyre bemenni. Már a tálcáknál, tányéroknál, pálcikáknál elkezdenek úgy viselkedni, mint "az elefánt a porcelánboltban." Csetlenek, botlanak, elfelejtik a rizses tálkát, feltartják a sort, és közben láthatóan roppant zavarban vannak. Az asztalhoz úgy mennek a tálcájukkal, mintha minimum egy kötélen kellene egyensúlyozniuk. Az ebédből szinte semmit nem esznek, mert azt sem nagyon tudják, mi az, ami a tálcájukon van. Mindennek furcsa íze van, a legtöbb dolog csíp, a kezük meg csak nem akarja természetesen fogni a pálcikát. Azt képzelik, hogy mindenki őket figyeli, és legfőképp az ügyetlenkedésüket a pálcikával. Hogy mindezt leplezzék, érdeklődést színlelve kérdezősködnek, kedélyesen beszélgetni próbálnak. Titokban pedig alig várják már, hogy túl legyenek ezen a tortúrán. Ne feledjük közben a hülye vigyort az arcukon. Ezt a "minden nagyon OK" kifejezést. Az egész épp azt hivatott leplezni, hogy igazából semmi sem OK. Minden zavaros, minden furcsa, szokatlan. Nem értenek semmit és senkit. Olyan, mintha újra hat évesek lennének, es ez lenne az első napjuk az iskolában.
Hogy miért írom le mindezt? Ma volt egy ilyen "újonc" az étteremben. Képtelen voltam levenni róla a szemem. Hirtelen minden megelevenedett. Két évvel ezelőtt én is éppen ugyanígy viselkedtem. Rémes bevallani, de a hülye vigyor bizony nekem is ott volt az arcomon. És sehogysem tudtam mit kezdeni azzal a rengeteg kicsi tányérkával a tálcámon. Valamit mindig elfelejtettem. Gyakorlatilag hetekig nem is ettem normálisan.
Meg kellett volna mondani ma annak az új kollégának, hogy lesz ez majd jobb is. Csak ezen előbb mindenkinek át kell esnie. Legfőképpen a kényszeredett vigyorgáson...
1 hozzászólás:
Már az se egyszerű, ha otthon kerülsz új környezetbe, ismeretlenek közé; de ha külföldön történik ilyen, ahol ráadásul néha igen szembetűnőek tudnak lenni a különbségek (ld. pl. sok tálka xD), akkor bizony tényleg nagyon nehéz lehet :S
De nincs mit tenni...
Megjegyzés küldése